A Cornwell, aki ott se volt – The Stranglers @ Belgrade Beer Festival, 2018. 08. 16.

-De az ugye megvan, hogy a Hugh Cornwell nagyjából huszonnyolc éve nem tagja a Stranglers-nek?

A tény alapvetően váratlanul ér, és azt is mondhatnám, hogy nem, ilyen formában nem volt meg a dolog.

Csütörtök kora délután már gyülekeznek az iszákos, rosszarcú egyének Óbudán. A legendás Sissy-Lotti Sörbár sajnos csak ötkor nyit, ezért kénytelenek a tömény szeszes italok élvezete helyett az aluljáróban vásárolt Sopronira, meg a büférészlegen kapható Budweiserre hagyatkozni. Nem gond, szerencsére a tűző napon a nedű gyorsan üt. Még csak negyed kettő van, de már kezdem úgy érezni, hogy tök részeg vagyok.

Szükség is van az alapozásra, ugyanis némi aggodalomra ad okot, hogy megérkező kisbusz az istenért nem akar elindulni a megállóból. Kénytelenek vagyunk a kilenc személyes gépjárművet a Flórián téri forgalom közepén betolni, de végül Isten a mi oldalunkra áll, és a motor tíz percnyi izzasztó küzdelem után újra felpörög. Hurrá! Most már egészen biztos, hogy semmi sem állíthat meg minket a Balkán betonból és csevapcsicsából emelt kapujáig, hacsak nem néhány bolt vagy benzinkút, ahol időnként pótoljuk az alkohol és a dohányáru területén meglehetősen gyorsan kialakuló, aggasztó készlethiányt.

*

Belgrád egyik legpatinásabb épülete, a Genex torony tövében vár minket kontaktunk, Mr. Vladimir. Az a Mr. Vladimir, aki neve ellenére nem a szerb titkosszolgálat beépített embere, csupán az egy éjszakára bérelt szállásunk tulajdonosa. Az első, szembe jövő egyén már gyanús is. Olyan Vladimires. Leszólítjuk tehát, és készségesen válaszol is a kérdésünkre.

-Hello! Are you Mr. Vladimir?

-Yes, I am Mr. Vladimir!

Egyeztetjük tehát a részleteket. Mr. Vladimir elmondja, hogy az ajtó nyitva, elég, ha csak besétálnunk rajta. Hiszünk neki, elindulunk a bejárat felé.

A 140 méter magas toronyház már önmagában szürreális látványt nyújt, azonban a pillanat, amikor árnyékából előlép egy szikár, szemüveges fickó és üdvözöl minket, erősen rátesz egy lapáttal a miafasz-faktorra.

-Welcome! I am Mr. Vladimir!

-Hello, Mr. Vladimir! De akkor mégis ki a Jóisten volt ez a másik csóka, aki az előbb olyan kedvesen útbaigazított minket, mondván ő Mr. Vladimir?

Az igazi Mr. Vladimirnek fogalma sincs.

Oké, ez valóban kiváló kezdés.

A lépcsőház belülről legalább annyira esztétikus, mint kintről nézve, ám szerencsére két lift is van, így nincs szükség arra, hogy gyalog másszunk meg az előttünk álló tizenöt emeletet. Ráadásul ez már csak azért is jó, mert így nem kell sokáig élveznünk az alagsorból áradó, förtelmes szagot, ami leginkább egy hetek óta aszalódó hajléktalan hullájának bűzére emlékeztet, amit valaki néhány kevésbé friss macskatetem alá próbált nem túlzottan átgondolt módon elrejteni.

A szállás egyébként korrekt, kiváló kilátás, szívet melengető paneldzsungel. Mondjuk a reluxa már érkezésünkkor leszakad, de az aranykezű mesteremberek szerencsére hamar megoldják a problémát. Még elpattan néhány sör, egy-két cigaretta, a háttérben pedig folyamatosan duruzsol Gergely Róbert, vagy ha épp nem ő maga, akkor magyar hangja: Ambrózy György. Miután huszadjára hallgatjuk meg az Emanuelle kezdősorait, végre útnak indulunk. Fel a buszra, és pár megálló után, nagyjából kilenc körül már bent is vagyunk a belgrádi Oktoberfest területén, ahol végre egy olyan punk-legendát láthatok majd élőben, mint az egyetlen és utánozhatatlan angol lord, minden idők egyik legzseniálisabb énekes-gitárosa, Hugh Cornwell.

*

-De az ugye megvan, hogy a Hugh Cornwell nagyjából huszonnyolc éve nem tagja a Stranglers-nek?

A tény alapvetően váratlanul ér, és azt is mondhatnám, hogy nem, ilyen formában nem volt meg a dolog.

Persze valamit már sejtettem, dehát a Stranglers számomra a kilencvenes évek elején megszűnt létezni, és a Dreamtime néhány nótája után nemigen hallgattam tőlük semmi újabbat. Valahogy már nem jött át annyira, mint a Rattus Norvegicus, vagy a The Raven, na.  Talán ez lehet az oka annak, hogy elment mellettem a dolog. Szerintem elnézhető. Két éves lehettem ugyanis, amikor az enyhén Phil Collins arcú Cornwell fogta magát, és elhagyta a zenekart. A távozását követő Paul Roberts-éra pedig (némileg szégyellem, de) kimaradt az életemből. Állítólag ezért annyira nem is nagy kár. Az új dalok nagyobb része már kevésbé érdekes, és ahogy egy-kettőbe belehallgattam, Roberts számomra sokkal inkább a nyolcvanas évek gyengébb new-wave zenekarainak hangzását hozza frontemberként, mintsem Cornwell méltó utódja lenne. Az őt követő Baz Wayne azonban már más tészta. Ha a többiek nem szólnának jó előre, lehet, hogy észre sem venném, hogy az öreg Hugh helyett egy kopasz, enyhén Ian Stuart fizimiskájú csóka kántálja a színpadon azt, hogy „mi történt a hősökkel?”.

*

A fojtogatók éjfélkor állnak a színpadra. Érkezésüket olyan csillámos konfettieső kíséri, hogy először arra gondolok, rossz színpadhoz jöttünk, és a Stranglers helyett itt most Paul Karlkbrenner fog amfetaminban tocsogó elektro-misét celebrálni. Azonban mikor megpendül Jean-Jacques Burnel kibaszott basszusgitárja, onnantól kezdve minden kétség eloszlik. A hatás alapvetően leírhatatlan.

Tökéletes hangzás, semmi buziskodás, még az Always the Sun is olyan erővel szólal meg, hogy az eredeti verzióhoz képest egészen szerethető nóta lesz belőle. Mindenféle felesleges átkötő szövegelés és modoros udvariaskodás nélkül kapjuk az arcunkba fémesen röfögő basszustémákat és az őrült hammond-futamokat. Wayne valamikor a koncert közepén jegyzi csak meg, hogy ők egyébként a The Stranglers Angliából, és úgy reméli, hogy a közönség nagy része már be van rúgva. Ezen kívül semmiféle kommunikáció nincs. Mégsem tűnik ez afféle felfuvalkodott sztárkodásnak, egyszerűen csak ők maguk is tudják, hogy a modoros időhúzás felesleges. Ez, kérem, itt vegytiszta fojtogatás, olyan örökzöld slágerekkel, mint a Something Better Change, a Nice ’n’ Sleazy, a Hanging Around, meg az elmaradhatatlan No More Heroes. Wayne pedig, ha nem is Cornwell, de majdnem annyira korrekten hozza a figurát, mintha maga az öreg állna ismét a színpadon. Őszintén és férfiasan bevallom, hogy a Golden Brown közben még egy rohadt könnycseppet is elmorzsolok, miközben azokra az időkre gondolok, amikor ronggyá hallgattam ezt a dalt, és milyen jó lenne, ha… De nem. Most más van. Aztán gyorsan összekapom magam, és a műsor hasít is tovább.

Fogalmam sincs, összesen mennyit játszhatnak, így utólag másfél óra környékére tippelnék, és leszámítva azt, hogy sem az English Towns, sem a Goodbye Tolouse nem hangzik el, alapvetően elmondhatjuk, hogy a banda olyan korrekt setlistet hozott magával, amiért bőven érdemes volt elutazni Szerbiáig. A hangzás annyira patent, hogy talán ezt a bulit mondanám életem egyik legprofibban hangosított koncertjének. Ez a végére annyira el is visz, hogy szinte észre sem veszem, mikor Burnelék fogják magukat és elpárolognak a színpadról. Mire sikerül felocsúdni az élményből, már el is tűntek, ráadás pedig nincs. Ezt kissé duzzogva viseljük, és jó suttyó módjára fennhangon meg is jegyzem, hogy

“se Corwell, se Goodbye Tolouse. Ha így állunk, hát akkor bizony basszátok meg magatok!”

*

Másnap délelőttre már nem marad más, csak az ilyenkor turistaként kötelező körök lefutása. Bevásárlás italból, cigarettából, Tito mellszobor és hűtőmágnes beszerzése az ajándékboltból. Pljeskavica a hentesnél, aztán némi városnézés. A várban simán megfér egymás mellett a műanyag dinoszaurusz-kiállítás és az egykori háborús fegyverek arzenálja. A történelmi belvárosban viszont annak ellenére is van valami vonzó, hogy alapvetően pofás fércmű, amit különböző építészeti stílusok és történelmi korok egyvelegéből gyúrtak egybe. Ha lehetne, egy-két napot még simán maradnék.

Az autóban hazafelé már a városhatár előtt megszisszen a kétliteres Jelen pivo, és hamarosan újra felcsendülnek az Emanuelle első sorai, amiket kicsivel később a Rockernek Születtem című Akela-opusz követ. Valahol a határ környékén aztán megállapítjuk, hogy az Always the Sun annyira nem is szar szám, de tényleg kurvára jobban szólt élőben, mint az eredeti felvételen. Azért szerintem ez egy olyan erény, amit nagyon kevés zenekar mondhat el magáról, pláne akkor, ha már több, mint negyven éve van a pályán. Hogy Hugh Cornwell-el vagy nélküle, az tulajdonképpen most majdhogynem teljesen mindegy is.

Leave a Reply

Your email address will not be published.

A Keszon.hu lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy regisztráció, vagy személyes adataik megadása nélkül szóljanak hozzá a megjelent posztokhoz. Az oldal mindössze a hozzászóló IP címét tárolja, azonban ez az adat a hozzászólás utáni 60 nap után automatikusan törlődik. Adatvédelmi irányelveinkről bővebben az Adatvédelmi Tájékoztató menüpontban olvashat. A hozzászólás feltételeit a lentebb látható négyzet kipipálásával és a feltételek elfogadásával tudja elküldeni. A hozzászólás moderálás után jelenik meg. Az oldalon minden olyan hozzászólás megjelenik, amely nem tartalmaz:

  • spamet
  • nyílt vagy rejtett reklámot (ideértve a más weboldalt népszerűsítő hozzászólásokat is)
  • gyűlöletkeltésre alkalmas megnyilvánulást
  • más személyazonosságával, képmásával való visszaélést,
  • számítógépes vírusra irányító linket
  • visszaélésre alkalmas információt
  • más személyre vonatkozó személyes adatot
  • erőszakos tartalmú megnyilvánulást (ideértve kép-vagy videofelvételt is)
  • személyeskedő, mások emberi méltóságának, becsületének megsértésére, zaklatásra alkalmas megnyilvánulást
  • szexuális tartalmú hozzászólást (ideértve kép- vagy videofelvételt is)

A Keszon.hu fenntartja magának a jogot, hogy bármely kommentet/hozzászólást, amely megítélése szerint nem felel meg a fenti moderációs elveknek, ne engedjen felületein megjelenni, valamint, hogy bármely már megjelenített hozzászólást indoklás nélkül eltávolítson.