Démoni megszállás, rejtélyes öngyilkosságok, sikátorokban embereket szétszaggató kóbor ebek hordája. Jaj annak, aki felbőszíti a kutyaistent !
Az igazán jó japán horrortörténetek sajátossága, hogy legendákból, ősi hiedelmekből, félelmekből építkeznek. A rémtörténetek hagyománya az Edo-kornál is régebbre nyúlik vissza, és egy-egy mai, modern alkotásban is találkozhatunk akár évszázadokkal korábban félt lidércekkel.
Az inugami például a hajdan kedvencként tartott kutya szelleme, melynek természete nagyban függ attól, hogy gazdája élete során hogyan bánt vele, milyen körülmények közt tartotta. A halálból visszatérő állat lelke ugyanis megóvhat minket az ártó kísértetektől, ám pechünkre – ha életében rossz bánásmódban részesült – az is előfordulhat, hogy álmunkban letépi a golyóinkat. Ito Shunya 1977-es filmje, a Curse of the Dog God (Inugami no tatari, 1977) az inugami-átok témakörét járja körbe.
A film egy kis hegyi faluban játszódik, ahol három férfi egy nagyvárosi bányászvállalat megbízásából kutat feltárható uránmező után. Munkájuk során azonban autójukkal véletlenül áthajtanak egy kis szentélyen, melyet a helyiek az inugami, azaz a kutyaisten vagy kutyaszellem tiszteletére emeltek. Ha ez nem lenne már önmagában is elég nagy bűn, rögtön ezután egy kutyát is sikerül elgázolniuk, melynek gazdája, egy furcsa és ijesztő kisfiú meglehetősen nehezen viseli a történteket, és bosszút esküszik a három férfi ellen.
Ezután ugrunk fél évet az időben. Már kezdetét vette az uránbányászat, a korábban megismert három férfi egyike pedig épp arra készül, hogy összekösse életét a falu egyik szépségével. Az esküvőt azonban nem várt közjáték szakítja félbe. Egy csúzliból kilőtt kavics, és egy összetört csésze, melyet később egyre furcsább és brutálisabb események követnek, egészen addig, amíg szépen, lassan el nem szabadul a pokol.
Démoni megszállás, rejtélyes öngyilkosságok, sikátorokban embereket szétszaggató kóbor kutyák hordája és kezelőikre támadó munkagépek. Rengeteg brutális és furcsa haláleset, ami akár még a véletlen műve is lehetne, azonban a helyiek váltig állítják: jaj annak, aki a kutyaistent egyszer magára haragítja!
Ito Shunya rendezőt a nyugati közönség legfőképp a 701-es női rab: Skorpió című filmjéről, valamint a Tarantino-féle Kill Bill soundtrack egyik szerzőjeként ismerheti. Ennek fényében már nem nagy meglepetés, hogy munkássága leginkább egy, az exploitation mozi és az avantgarde művészfilmek közti vékony határvonalon táncol. Messze áll a trashtől, a tömegkultúra számára nehezen emészthető, ám nem feltétlenül ér fel a magasművészetig. Ez jellemző az Inugami no tatarira is, mely tulajdonképpen egy tradicionális környezetben játszódó, azonban rengeteg filmes konvenciót felrúgó, a maga módján modern alkotás.
Jó példa erre a darabos narratíva, amely miatt a történet sokak számára tűnhet túlzsúfoltnak és nehezen befogadhatónak. Tény és való, hogy a következetesebb, lineárisabb történetvezetés hozzájárulna ahhoz, hogy az Inugami egy középszerű horror-mozivá váljon, azonban felmerül a kérdés: kinek lenne az jó? Ilyen módon ugyanis sokkal idegőrlőbbé és nehezebben kategorizálhatóvá válik. A cinematográfiai megoldásai mellett pedig ez az, ami magasan kiemeli az egyszerű expolitation-horrorfilmek dömpingjéből.
Ito annyi mindent próbál egy történetbe zsúfolni, hogy az embernek egy idő után az az érzése támad, a sztori külső szemlélőként követhetetlen. Folyamatosan újabb és újabb szálakon indulunk el, amiket aztán a rendező néhány jelenet után el is vág és soha többé nem foglalkozik velük újra. Hogy ez a darabosság mennyire szándékos, számomra is kérdéses. Véleményem szerint legalább félig tudatos megoldás, méghozzá két okból is.
Az egyik, hogy ez a fajta szerkesztésmód alapvetően jellemző a japán horror műfajára. A töredezett narratíva miatt kevésbé érezzük magunkat kívülállónak, külső szemlélőnek, hiszen sokszor egy-egy történés legalább annyira váratlanul ér minket, mint magukat a film szereplőit. Így kissé olyan, mintha magunk is a történet aktív részesei, az átok titkának megfejtői volnánk. A másik ok pedig, hogy Ito azáltal, hogy nem mindig tulajdonít jelentőséget bizonyos, számunkra fontosnak tűnő eseményeknek, nem rágja a szánkba a történések miértjét és nyitva hagyja az értelmezés több, lehetséges kapuját is.
A film folyamán például többször felmerülhet bennünk a kérdés: valóban létezik a kutyaszellem? Vagy az inugami átka pusztán az ember és a természet közti egyensúly megbomlásának allegóriája lenne? Az átok ugyanis lehet maga a pusztulás is, amit az uránmezők kiaknázása jelent a hegyekben élő, falusi közösségnek. Az őrület, a megszállás, és az erőszakos cselekmények pedig a profitéhség által megmételyezett emberi lélek torz kivetüléseit is jelképezhetik. Talán igen, talán nem, de a megfejtés kulcsa részben a mi kezünkben van.
A végén pedig olyan fordulatot kapunk, amire soha, de tényleg soha a büdös életben nem számított volna az ember…
A teljes fim angol felirattal megtekinthető a Youtube-on, archiválni pedig addig érdemes, amíg nem csapnak le rá a különböző, szerzői joggal kapcsolatos követelések. Az eredeti DVD változat ára ugyanis jelenleg 65 és 300 dollár között mozog, és kizárólag eredeti nyelven beszerezhető.
Mindenkinek ajánlom, aki egy kicsit is rajong a hatvanas-hetvenes évek japán horrorjaiért, hiszen az Inugami igazi ritkaság, gyűjtői gyöngyszem, mely nálunk öt rózsaszín mochiból négyet egészen biztos, hogy megérdemel.
NÁLUNK:
(eredeti megjelenés: Mochi of Death blog)
A Keszon.hu főszerkesztője, az Entropláza irodalmi magazin szerkesztője. Író, újságíró, copywriter, japanofil.
