Okada Kumiko elment, és soha többet nem jön vissza. Ez tény. Akadnak azonban olyan valóságon túli, szabad szemmel nem látható dolgok, melyek egy ilyen veszteség után is elpusztíthatatlanok.
Van egy teóriám, melyet általában szeretek megtartani magamnak. Azok akik eddig hallották ugyanis, egytől egyig azt mondták, hogy kissé talán elrugaszkodott a valóságtól. Hogy az elmúlt időszak eseményei nagy eséllyel nem voltak túlságosan jó hatással az elmém épségére.
Meglehet. Bizonyos szinten megértem őket. Elsőre az egész ugyanis tényleg kissé valószerűtlenül hangzik.
Szóval van egy, a valóságtól kissé elrugaszkodott elméletem, melynek a lényege a következő: az élet nem más, mint egy egyszerű szimuláció.
Egy hús-vér létezők által generált délibáb, melyben mi nem vagyunk többek, csupán játékos és nem játékos karakterek, a forgatókönyvet pedig maga a modern japán próza császára, Murakami Haruki írja.
És hogy miért gondolom ezt pontosan?
Tisztán emlékszem a napra, amikor először a kezembe vettem a Birkakergető nagy kalandot. Melankolikus, kora nyári este volt. Egyedül ültem otthon, és mindennél jobban vágytam arra, hogy végre történjen valami érdekes. Az összes barátom végigtárcsáztam, azonban aznap este senki sem volt elérhető. Mindenkinek akadt valami jobb dolga, így nem maradt hát más lehetőségem: pattintottam egyedül egy sört és belekezdtem az első könyvbe, ami a digitális könyvtár random kidobott számomra.
Ez volt a Birkakergető nagy kaland. Az első Murakami kötet, amit egész odáig olvastam, és ha szabad roppant közhelyesen fogalmaztam, az a mű, ami akkor alapjaiban változtatta meg azt, hogyan is gondolkodom a világ dolgait illetően.
Ez a könyv már évek óta legyeskedett körülöttem. Lesben állt a polcon, arra várva, hogy mikor vetheti a nyakamba magát. Valahogy mégis sikerült kicsúsznom a kezei közül. Pedig emlékszem, egy időben az akkori párom gyakran emlegette. Biztos volt abban, hogyha egyszer adnék neki egy esélyt, akkor kedvelném. Végül külön utakra sodort minket az élet, a kötet azonban mégis tovább kísértett. Talán erősebben, mint korábban bármikor.
Szembe jött velem a bolhapiacok kopott szőnyegén, az éjszakai metró félhomályában olvasgató bölcsészlány kezéből kacsintott rám, vagy egyszerűen csak egy könyvesbolt kirakatából köszönt vissza egy kedélyes, tavaszi napon.
A Birkaember, noha nem is ismertük egymást, mindig régi barátként üdvözölt, és határozottan adta a tudtomra azt, hogy bizony eljön még annak az ideje, amikor meg kell majd küzdenünk egymással.
Aztán azon a fülledt, magányos délutánon, mikor az e-book gyűjteményemben kutattam, rátaláltam a regényre, és gondoltam, eljött az idő. Ha kell, hát vegye kezdetét a birkakergető nagy kaland.
Tíz-tizenöt oldal elég volt ahhoz, hogy amit a kezemben tartok, soha többé ne akarjam letenni. Nem tudtam elhinni ugyanis, hogy ez ez az egész valójában nem valamiféle olcsó bűvésztrükk. Hogy ez a könyv valójában nem rólam szól. Hogy amit ez furcsa ember több ezer kilométerre tőlem papírra vetett, az nem is az én életem, körmönfont szimbólumokba és megfejtésre váró metaforákba csomagolva.
Nem hittem el (és talán azóta sem hiszem), hogy az a kötet nem egy számomra személyre szabott kaland, mely egy különös küldetés kezdetét jelenti. Képtelen voltam elhinni azt, hogy ha ezt más is a kezébe veszi, akkor ugyanazt a történetet fogja olvasni mint én, akkor és ott, abban a pillanatban.
Mikor végeztem a Birkakergetővel, néhány óra erejéig nehezen jutottam szóhoz. Egyértelművé vált ugyanis számomra, hogy végre valami olyasmit találtam, amit már nagyon régóta kerestem. Ez az, ami a kortárs irodalmi palettáról igazán nekem szól.
És többet akartam belőle. Sokkal többet, lehetőleg azonnal.
A kaland itt nem érhet véget.
És ekkor került a kezembe a már-már riasztó méreteket öltő, fekete könyv, a Kurblimadár krónikája, melyet vaskos mivolta ellenére napok alatt faltam fel, és amit azóta is próbálok megemészteni. Ami után már egészen biztos voltam abban, hogy az általam ismert világ nem más, mint egy Murakami Haruki által kiötlött, fondorlatos szimuláció.
Jókor, jó helyen, valahol kelet és nyugat közt
Persze megeshet, hogy ez az egész nem több, mint nevetséges, légből kapott marhaság. Bizonyos könyvek egyszerűen csak jókor vannak jó helyen. Épp egy olyan életszakaszban találkozunk velük, mikor a hatalmasnál is nagyobb szükségünk van rájuk.
Azt, hogy ezek a találkozások előre meg vannak-e írva valahol, senki sem tudhatja pontosan. De mindegy is.
A lényeg, hogy ez a japán faszi képes annyira erőteljes és emberi módon írni, hogy az világszerte olvasók millióinak az életével tudjon rezonálni
Nem véletlenül persze.
A szerző elbeszélésmódja ugyanis a keleti és nyugati narráció tökéletes, léleksimogató egyvelege. Úgy mossa el a kulturális határokat, mint ahogyan a kötet lapjain a valóság és a túlvilág választóvonalai maszatolódnak el, szinte teljesen észrevétlenül.
Ez nyilván tudatos fondorlat, ha úgy tetszik, írói bravúr, hiszen Murakaminak mindig is eltökélt szándéka volt, hogy elszakadjon a tradicionális japán irodalmi stílustól, és nyugati példaképei, például Salinger és Fitzgerald nyomdokaiba lépve alkosson.
A teljes elszakadás azonban (hála az égnek!) sosem sikerült, így végeredményben valami egészen lenyűgöző egyveleget kapunk, melyben a XX. századi nyugati irodalom sarkalatos elemei egészen természetes módon olvadnak össze a japán néplélek lenyomatával, a hagyományokkal és az alapvető, számunkra varázslatosan idegen esztétikával.
A letisztult, sokszor végletekig egyszerűsített narratíva a pillanatnyi érzelmek és örökérvényű gondolatok igazságát hordozza magában, és gyakorta úgy rezonál az ember lelkével, mintha csak egy haikut vagy wakát olvasnánk.
A Kurblimadár krónikája pedig egy kivételesen nagyszerű kötet, mely első ránézésre elbeszélés szempontjából szétszórtnak és összeszedetlennek tűnhet. Karakterek jönnek-mennek, a szerző fejezetről fejezetre új szereplővel ismerteti meg az olvasót, akik mindegyike egy külön sziget, egy sajátos világ.
Jelenlétük pedig látszólag nincs nagy hatással az eseményekre. Mégis egy-egy újabb szereplő megjelenése olyan, mint a tóba dobott kavics. Felkavarja az állóvizet, hullámokat kelt. Ha ők nem lennének, egészen máshogyan alakulna a történet.
Minden egyes szál, minden furcsa történetfoszlány összekapcsolódik tehát. Még akkor is, ha eleinte nem is látjuk azt, hogy valójában minden szereplő, minden aspektus egy nagyobb egész más nézőpontból történő reprezentációja. Minden egyes darabka újabb és újabb eleme a kirakósnak, újabb értelmezési tartományokra nyitja meg a kaput az olvasó előtt.
Ami pedig a különböző idő- és valóságsíkokat összeköti, nem más, mint a kurblimadár furcsa, kerregő hangja a távolban.
“Meglehet, hogy míg én itt gubbasztok a kút fenekén, a kurblimadár sem húzta fel a világ szerkezetét, és az lejárt. Lassan kilazulnak a rugók, és egy adott pillanatban teljesen leáll minden, ami él és ami mozog – a folyók sodra, a falevelek susogása, az égen szálló madarak, az egész mindenség.”
Ha egy macskát nem látunk többé…
A Kurblimadár krónikája tehát minden furcsaságával együtt olyan, mint maga az élet. A látszólag érdektelen hétköznapok halmaza, melyekben a véletlen találkozások és olyan, apatikusnak tűnő események is komoly hullámokat idézhetnek elő, mint egy öreg macska váratlan eltűnése.
Mert ha egy macskát nem látunk többé, az mindig okkal történik. A szeretett négylábú felszívódása minden esetben baljós előjel, mely sötét, gondterhelt időket vetít előre.
Csakúgy, mint a Kurblimadár lapjain, melyen Vataja Noborunak, az Okada család macskájának felszívódását a feleség, Kumiko eltűnése követi. Férje, a harmincas éveiben járó, erős és határozott személyiségnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható, munka nélkül tengődő Toru pedig a keresésére indul. Ekkor még nem is sejti, hogy a valóság vászna hamarosan felfeslik, a kutatás során pedig saját lelke legmélyebb titkaival és rejtett félelmeivel lesz kénytelen szembenézni.
A háttérben ugyanis érezhetően egy egyetemes igazság, valami ősi erő munkálkodik, ami összetartja a látszólag teljesen különálló fragmentumokat. A kút fenekén, a mi világunkkal párhuzamosan létező, másik valóság. Egy tükörvilág, mely univerzális realitás és személyre szabott pokol is egyben.
Mindenkinek más arcát mutatja. Pontosan olyan, mint maga a kötet.
A rejtély minden egyes oldallal mélyebb és mélyebb lesz, a köd pedig egyre csak sűrűsödni látszik. Aztán végeredményben persze összeáll egy alapvetően megrendítő kép: ez a könyv úgy tűnik, karakterek megszámlálhatatlan halmazáról szól. Benne van az univerzum, a világmindenség meg minden.
De valójában mindössze két ember története. Sőt, tulajdonképpen csak egyé.
Okada Toru fájdalmas utazása, nyughatatlan vágyódása ez elveszett felesége után, egy olyan élet után, mely bárhogyan is szeretné, nem jön vissza már.
Ezt pedig nem azért mondom, mert a történet többi karaktere üres vagy érdektelen lenne. Sokkal inkább azért, mert az Okada Torut körbevevő figurák mindegyike az ő, vagy felesége, Kumiko személyiség-fragmentumainak egy-egy kivetülése. Mint például Toru legfőbb riválisa, saját sógora, Vataja Noboru (igen, ugyanúgy hívják, mint a macskát).
A két karakter egy és ugyanazon érem két oldalát személyesíti meg. Toru az ábrándos lélek, aki kényelmes házasélete mellett sem találja helyét a világban. Napjait önszántából tengeti háztartásbeliként, arra várva, hogy megtalálja a számára leginkább megfelelő karriert. Vagy mondhatni, az élet értelmét.
Mert Toru még a saját élete felett sem rendelkezik igazából kontrollal, közelebbről megnézve pedig egy igazi, határozatlan vesztesnek is tekinthető.
Míg sógora, Vataja Noboru az élet minden területén ellenpólusát képzi. A társadalom sikeres tagja, megbecsült közgazdász, ünnepelt közszereplő, a politikai élet szépreményű playboya. És természetesen velejéig romlott. A törtető karrierista tökéletes megtestesítője, akinek a legfontosabb az ego és az előmenetel, ennek érdekében kaméleonként alkalmazkodik világnézetét és elveit tekintve a korszellemhez.
Éppen ezért egy idő után, a történet sűrűjében egyre inkább úgy érezhetjük, hogy Noboru valójában nem létezik. Toru személyiségének árnyoldalát, egy lehetséges valóját, más dimenziókban létező önmagát képviseli csupán.
De a személyiség ilyesfajta projekciója a női karakterek esetében is megfigyelhető. Az alig tizenhét éves Kasahara Meiben, akivel Toru összebarátkozik, a fiatal, játékosan izgalmas Kumikot fedezhetjük fel, csakúgy, mint minden különös nőben egy-egy töredékét, akivel a regény során a sors a főhőst összeboronálja.
Nincs happy end, nincs könnyes összeborulás. De…
Okada Toru utazása nem egyszerű, kalandos történet. Útmutatás az élet koszos kis sikátoraiban tévelygő elveszettek számára. Az emberi kapcsolatok törékenységének krónikája, a veszteségé, a fájdalomé, a magánnyal való, kegyetlen megbirkózásé. És persze az elfogadásé is egyben.
Az elengedés és a beletörődés meséje, és azoké az elvághatatlan szálaké, melyek akkor is ott feszülnek Okada-san és felesége közt, mikor az asszony már réges-rég máshol jár, egy egészen más életet él. Olyannyira, hogy fizikai valójában tulajdonképp már nem is részese a történetnek. A végén persze mindnyájan happy end-et várunk, de hogy nevezhetjük-e a befejezést boldognak, erősen kérdéses.
Mert nincs könnyes összeborulás. Okada Kumiko elment, és soha többet nem jön vissza. Ez tény.
Akadnak azonban olyan valóságon túli, szabad szemmel nem látható dolgok, melyek egy ilyen veszteség után is elpusztíthatatlanok, és ott feszülnek két ember közt, míg a halál el nem választja őket. Gúzsba kötik kettőjük lényét, még akkor is, ha erről nem hajlandók tudomást venni.
Én legalább is ebben hiszek, és úgy érzem, hogy a Kurblimadár krónikája olyan metafizikai igazságok hordozója, melyek túlmutatnak a mulandó dolgokon, mondhatnánk örökérvényűek.
(Habár ez itt egyáltalán nem a reklám helye, érdemes megemlítenünk, hogy a kötet a Geopen kiadó oldalán egy ideje újra megrendelhető.)
A Keszon.hu főszerkesztője, az Entropláza irodalmi magazin szerkesztője. Író, újságíró, copywriter, japanofil.
