Erősen szubjektív lista 2019 legjobb lemezeiről.

Alapvetően egyszerű faszi vagyok. Kétféle hatást várok el egy igazán jó lemeztől.

Ha valami arra késztet, hogy felkeljek a székből és szétrúgjam az első, utamba kerülő tereptárgyat, akkor például az az anyag jó. De ha csecsemőként bőgve sodorom meg hallgatás közben azt a kötelet, amivel később felakasztom magam az ajtófélfára, nagy gond tulajdonképpen már akkor sem lehet.

Éppen ezért ez a lista meglehetősen szubjektív. Kevés dühvel, és annál több sírással. Pont olyan, mint amilyen a 2019-es évem volt.

Nem kerültek rá olyan anyagok, melyek a fontoskodó, vájt fülű bloggerek szerint korszakalkotó, újító, világmegváltó, és rendkívül fontos, megkerülhetetlen lemezek. Olyanok, amikre két hónap múlva a lőtéri kutya sem fog emlékezni.

Ezek az albumok valószínűleg csak a számomra voltak fontosak ebben az évben, nem teremtenek új iskolákat, nem reformálják meg a zenéről alkotott elképzeléseinket. Ellenben élvezettel hallgattam és szerettel ajánlom őket. Azokkal a szarral telepumpált sznobokkal ellentétben, akik görcsös pózként erőltetik magukra a legújabb trap, dreampop, meg tököm tudja, milyen lemezeket. Csak azért, hogy a pofádba tudják vágni: ők bizony magasabbra nőttek nálad, és a trve kvlt underground ranglétra olyan fokait is elérik, melyek számodra megközelíthetetlenek.

Hát, lófaszt a seggükbe, én azt mondom. Szerintem ezek voltak a legjobbak idén. Tessék:

Otoboke Beaver: Itekoma Hits

Az Otoboke Beaver nagyjából olyan, mintha a Dead Kennedys zenéjét elosztanád kettővel, megszoroznád némi amfetaminnal, és a tökéletes végeredmény érdekében hozzáadnál a keverékhez négy pofátlanul karizmatikus, fiatal japán pompomlányt.

A sokak által egekig magasztalt Chai csupasz, nyers, agresszív, és ebből fakadóan sokkal érdekesebb kiadása ez.

Ha jobban belegondolok, ez az album talán nem is az év, hanem az évtized legjobb anyaga. Kövezzetek meg nyugodtan. Ha ez az ára, vállalom az áldozatot.

American Football: LP3

Az American Football megosztó zenekar. Az első LP még elitista emo-körökben is klasszikus mondható, nincs olyan öngyilkos hajlamú fiatal felnőtt, aki ne bőgte volna ki a lelkét egy szakítás után a Never Meant-re. A 2016-os LP2 azonban sajnos belefulladt a középszerű unalomba, és a zenekart az olcsó mémek és belső poénok szintjéig degradálta. (Annyira nem szar, de pssszt…)

Aztán jött az LP3. Mike Kinsella összeszedte magát, és ha korszakalkotó anyagot nem is sikerült összehozni, azért megmutatta, hogy van még némi potenciál a középnyugati öngyilkos melankóliában.

Sosem lesz már persze olyan, mint a Cap’n Jazz, de azért a Silhouettes-re szerintem mindenki elégedetten csettinthet, aki valaha az életben gondolt már a Frontin-túladagolásra.

Ja, és trombita is van! Mondjon bárki bármit, én imádtam az LP1-en azt a rohadék trombitát.

Chinese Football: Continue?

Rövid és tömör leszek: A Chinese Football a tökéletes ázsiai bootleg azok számára, akik a szeretik a korai American Football dalokat, de úgy érzik, valami mégis hiányzik belőlük. Ez egy rengeteg odaadással, komoly energiabefektetéssel összerakott anyag, amiben minden melankólia ellenére rengeteg az életigenlés.

Azt mondanám talán, hogy míg az AF LP3 leginkább esős vasárnap délutánok tökéletes aláfestőzenéje, addig a Continue? sokkal inkább olyan napsütötte hétköznap délelőttökre ajánlott, amikor minden szomorúság ellenére van valami reményteli, előremutató a levegőben.

Ehhez a hangulathoz persze nyilvánvalóan az is hozzájárul, hogy egy büdös szót sem tudok kínaiul.

Forests: Spending Eternity in a Japanese Convenience Store

Korrekt midwest emo/matekrock Szingapúrból. Se több, se kevesebb. Megvan minden, ami kell: tengerkék Telecaster, csilingelő riffek, hamiskás csordavokálok. Igazából nem nyújt többet, mint a műfaj amerikai vagy európai képviselői, valamiért mégis sokkal őszintébb és átérezhetőbb, mint a végletekig steril Tiny Moving Parts, vagy az általam valamiért sohasem kedvelt TTNG.

The Get Up Kids: Problems

2019 számomra a meglepetések éve volt, hiszen olyan bandák álltak elő új lemezzel, akikről azt hittem, évek óta eltűntek a süllyesztőben. Az új Lagwagon teljesen középszerű lett, a friss Millencolin olyan, mint egy feleslegesen feltámasztott halott a kétezres évek elejéről, az új Blink-182 pedig továbbra is csak azt igaolja, hogy a zenekarnak az Enema of the State után kellett volna méltóságteljesen feloszlani.

Ezzel szemben a The Get Up Kids új lemeze kellemese nyugis pop-punk, pont olyan, amilyet a hozzájuk hasonló, szakállas, középkorú fasziktól várna az ember.

Nem váltja meg a világot, de ezerszer inkább ez, mint azok a vén genyók, akik félszáz évesen is próbálják magukat úgy eladni, mit ha tizenhat évesen megálltak volna az öregedésben.

Ja, végül pedig itt egy dal és a hozzá tartozó EP, amin én basszusgitározom meg éneklek, csak mert az ilyen írásokban a menő helyeken érdemes a saját, vagy a haverod zenekarát is elhintened.

Boldog új évet kívánok, és jövőre se olvassatok minket, mert tök felesleges.