Olyan, mint a Duke Nukem Forever, csak valamivel jobb – Nyugat + Zombik kritika

-Te amúgy emlékszel még a Nyugat+Zombikra?

-Ja, persze. Furcsa, hogy említed, mert épp pár napja jutott eszembe, hogy mi lehet vele.

–Ja, érdekes. Nekem is.

Zajlott le nagyjából egy évvel ezelőtt a meglehetősen magvas beszélgetés egy barátom és köztem néhány rum-gyömbér meg pár üveg sör után, miközben cigarettánkat szívtuk és örültünk, hogy egyikőnk sem fizetett előre a képregény megjelenéséért. Akkor ugyanis nagyon úgy tűnt, hogy a Tarantino-féle exploitation-revivalt a magyar irodalom hőskorával elegyítő kísérlet soha a büdös életben piacra nem kerülő, ígéretes ötletek sorsára jutott.

Furcsa volt, hogy ilyen egyszerre ugrott ez be mindkettőnknek, már csak azért is, mert alig egy-két nappal később tűnt fel, hogy a képregényes csoportokban és fórumokon is szinte egyszerre ébredt a kollektív tudat és egy emberként kezdtek magukhoz térni a két évvel korábban közösségi finanszírozásból útjára indított képregény támogatói.

Ekkor még úgy tűnt, mindenki kezd letenni arról, hogy a projekt, melyre alkotójának, az eredetileg tervezőgrafikusként dolgozó Csepella Olivérnek több, mint hét millió forintot sikerült összekalapoznia még 2014-ben, valaha is meg fog valósulni. A támogatók két év várakozás után lassan temetni kezdték a zombikat hentelő író-óriások történetét, és a dögkeselyűk egyre csak gyűltek a válságos helyzetben vegetáló képregény fölött.

Kiragadott oldal a Nyugat – Zombik fricska-füzetből

Csepella leszámítva egy-két, főként ellenséges reakciókat kiváltó, kínos Facebook posztot nem igazán hallatott képregénye állapotáról. Közben a szóbuborék-junkie körök egyre inkább kipécézték maguknak a folyamatosan csak ígérgető, azonban különösebb eredményt felmutatni képtelen alkotót. A közhangulat felbolydult, ennek eredményeképp többek közt pedig a nyári képregény-fesztiválra napvilágot látott a hazai képregényesek közös munkájából született, szatirikus kiadvány, a Nyugat – Zombik. Ezzel Csepella kötetének már megjelenése előtt sikerült hivatalosan is kivívnia a kultikus státuszt a hazai képregények panteonjában.

A különböző fórumokat és csoportokat azonban az aggodalmaskodó támogatók mellett kezdték megtölteni a botrány szagára gyűlő, kárörvendő mindent(jobban)tudók is, akik egyre több maréknyi földet dobáltak a Nyugat+Zombikra, és csak zárójelesen jegyezném meg, egy ideig valóban úgy tűnt, nekik lesz igazuk. Aztán mikor azt hittük, hogy az irgalom atyja végleg elhagyott minket és a remény utolsó morzsáit is lehúzhatjuk a WC-n, Csepella Olivér egyszer csak előlépett az árnyékzónából, és kezében egy rakás, tintától még gőzölgő papírköteget lóbálva bejelentette:

a várva várt kötet, bármennyire is hihetetlennek tűnik, de itt van, elkészült!

Nos, először is érdemes talán bevallanunk, hogy a Nyugat + Zombik alapötlete, habár meglehetősen szórakoztató, de nem feltétlenül eredeti és világrengető. Mikor az író/rajzoló 2014-ben előállt a sztorival, csak legyintettem. A Büszkeség és Balítélet meg Zombik, vagy épp a vámpírokra vadászó Abraham Lincoln után (merthogy akkor a kulturális ikonokat zombikkal és vámpírokkal egy történetben összedolgozó alkotásokat kicsit túlpörgette a popkult-ipar) azért ez mégiscsak a szokásos „kicsi, savanyú, de legalább a miénk” analógián alapuló gondolat – morfondíroztam magamban és valahogy nem lelkesített annyira ez az egész, mint ahogyan körülöttem szinte mindenkit. A klasszikus irodalomért rajongó ismerőseim és a fanatikus képregény-geekek egy emberként kapaszkodtak össze és két marokkal dobálták a pénzt Csepella kickstarter projekjéhez, mondván a Nyugat + Zombik az évtized, sőt, az évszázad egyik legnagyobb dobása lesz.

Aztán eltelt egy év. Meg még egy. A feszült figyelmet fokozatosan kezdte felváltani az aggodalom, valamint a jogos felháborodás alulról jövő, morajló hangja, mondván ebből már úgysem lesz semmi, a Csaknekedkislánnyal hipster-fesztiválokon bohóckodó, hórihorgas alak jól bezsebelte a lóvét, átverte a rajongókat, és a pénzeszsákon ülve röhög magában, amiért ilyen könnyen és gyorsan sikerült meggazdagodnia.

A valóság persze merőben más volt, hiszen szerencsétlen figura egyszerűen csak nem tudta előre, mekkora dologba is vágta a fejszéjét akkor, mikor egy éves határidőre, közösségi finanszírozással vállalta be egy több mint kétszáz oldalas kultúrtermék elkészítését.

Nem számolt azzal, hogy az idő rohan, a pénz irgalmatlanul gyorsan el tud fogyni, a nép, az Istenadta nép pedig, alapvetően imádja a lincshangulatot.

Valószínűleg azonban arra sem gondolt, hogy a folyamatos késések és ígérgetések hatására kialakuló, egyre erősödő kétkedés már megjelenése előtt kultikus státuszt vív ki a képregénynek a magyar olvasói és szakmai berkeken belül. Nem számolt vele, azonban idővel rájött rendkívül okos módon. És ahelyett, hogy beleállt volna a felesleges Facebook-vitákba meg szájtépésekbe, összeszedte magát, turbófokozatra kapcsolt, majd két éves késéssel és rengeteg segítséggel ugyan, de befejezte a kötetet.

És ami a leginkább becsülendő ebben az egészben, hogy nem afféle utolsó pillanatban összecsapott fércmunkát, hanem egy alapvetően szórakoztató, vicces, és nem utolsó sorban baromi vastag kötetet tett az asztalra, amire a szintén kultikus, ám vállalhatatlanul szar Duke Nukem Forever-rel ellentétben legalább egy kicsit megérte hónapokat, éveket várni.

De valóban annyira jó ez, mint első látásra annak tűnhet?

Nos, a Nyugat + Zombik tagadhatatlan, hogy ha nem is az évszázad vagy az évtized, de a 2017-es év egyik legjobban sikerült magyar képregénye. Azonban mielőtt bárki azt gondolná, hogy ezt afféle magasztos dicséretnek szánom, ki kell, hogy ábrándítsam a hazai képregény-barátokat.

A Nyugat + Zombik egyáltalán nem kiemelkedően jó munka, sokkal inkább mondanám azt, hogy a legtöbb idén megjelent, magyar alkotók tollából származó kötet vagy füzet sikerült kifejezetten silányra, semmilyenre.

Nagy szavak ezek egy kisembertől, gondolhatja most a kedves olvasó, de kéretik elfogadni, ez ugyanis az én személyes, szubjektív véleményem.

A legtöbb hazai kiadvány esetében ebben az évben a következő dolgot sikerült ugyanis tapasztalnom: sok esetben jó rajzok mellé gyenge történet párosul, sok esetben pedig épp fordítva. Olyan kiadvánnyal is találkoztam, aminél a sztori és a kivitelezés is kifejezetten élvezhetetlenre és silányra sikeredett. Csepella Olivér képregénye ezzel szemben alapvetően stílusos, dinamikus, és ha még 1-2 éve, vagy még öt-hat segítője lett volna arra, hogy a káoszba fulladó, túlzsúfolt paneljeit kissé újragondolja, gatyába rázza, akkor valóban kiemelkedő darabja lehetne ez a magyar képregény-történelemnek. Így azonban számomra nem több, mint egy nagyon erős, tízes skálán kb. a hatos felé tendáló, de inkább közepes alkotás, ami körül túlzottan nagy volt a felhajtás és az ezáltal generált, felesleges hype.

Oké, oké, na de mégis miért!?

Nos, a kötet történetének első felével azt hiszem, nincs különösebb probléma. A sztori egészen ígéretesen indul, épülget, a panelek dinamikusak, ellenben könnyen követhetők és értelmezhetők is. A Nyugatos poénok kifejezetten szórakoztatóan viszik a hátukon a sztorit, és a László Márk által hozott átvezető részek egészen megmozgatják az ember fantáziáját.

Majd nagyjából a könyv felétől az egész sztori kezd mind textuális, mind pedig vizuális szempontból is brutálisan széthullani és csak afféle félig-meddig működőképes ötletek kupacává tud újra összeállni.

A nagy csatajelenetek szétesnek, a monumentális hentelés afféle émelyítő, vizuális káosszá avanzsál. Csepella minimalista vonalai összegubancolódnak, szinte megfojtják az olvasó figyelemre irányuló képességét. A panelek követhetetlenek lesznek és könnyedén az az érzése támad az embernek, hogy ez a történet sokkal inkább megállná a helyét egy néhány perces animációs film formájában, mintsem képregényként.

Afféle szkriptnek persze elég fasza, leszámítva azt, hogy személy szerint képtelen vagyok elsiklani magának a történetnek afelett a kesernyés felhangja felett, amely konkrétan a mucsai zombi-ősmagyarságot állítja szembe a haladó nyugat szellemével és néha (talán öntudatlanul, vagy talán épp az exploitation-hatásra rájátszva) erősen megkérdőjelezhető módon kategorizálja a szereplőket.

Persze van néhány kifejezetten jó vicc, melyek nagy része (ki gondolná, de) Nyugatos utalásokra épül, és a sárga-fekete színpár végig nagyon tetszetősen mutat a szívem számára oly kedves, vastag nyomdapapíron (az egyik legjobb dolog a kötetben, hogy nem fényes papírra nyomták.). László Márk és Felvidéki Miklós „vendégrajzai” is emelik a könyv színvonalát, változatossá teszik az egyébként sok helyen émelyítően összekuszálódó, minimalista képkockákat.

Egyszóval nem rossz ez, sőt!

A Nyugat + Zombik bizonyos előítéleteket félretéve kifejezetten érdekes és szórakoztató képregény. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy világrengető erejű lenne és felérne a körülötte kerekedett, főként orbitális késésének köszönhető, kulturális hype-hoz. Csepella stílusa alapvetően tetszetős, és a vendégek által hozott oldalak is hibátlanul megállják a helyüket. Képtelen vagyok azonban eltekinteni attól, hogy a történet vége érezhetően vázlatos, összecsapott munka.

Nyilvánvalóan persze a grindhouse és exploitation filmek klasszikusai sem feltétlenül eredetiségükről, hanem a közízlés határait feszegető, elborult ötleteikről híresek, ezáltal vonultak be a filmtörténelembe. Csepella képregénye azonban számomra ebből a szemszögből nézve is inkább modorosan társadalomkritikus próbál lenni mintsem polgárpukkasztó. Az egyébként legtöbb esetben kifejezetten vicces elszólások mellett itt-ott kissé keserédesnek is éreztem a sztorit, épp úgy, mint a táltosok szellemére locsolt, olcsó kóla ízét.

Persze alapvetően ez is jobb, mintha sosem készült volna el, vagy pedig egy totálisan ízelten, sótlan, semmilyen produktumot vehettem volna a kezembe. A Nyugat + Zombiknak egyértelműen megvannak a hibái, mind a történetet, mind a megvalósítást tekintve. Ráadásul ha már bölcsész-horror, a nyers szövegre ráfért volna még egy alapos korrektúra.

Na, de hogy ezek fényében is ajánlom-e egy kellemes délután eltöltésének eszközeként? Természetesen mindenképp. Csak egyértelmű, hogy nem szabad túlságosan komolyan venni és a világmegváltó, valaha volt legjobb magyar képregényt keresi benne, mert hát egyértelmű, hogy három év feszült várakozás ide vagy oda, ez a kötet bizony minden erénye ellenére sem lett az.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *