Van egy mondás, amivel kapcsolatban mindig is akadtak bizonyos fenntartásaim. „Ne a borító alapján ítéld meg a könyvet!”. Legalább akkora marhaságnak tartom, mint azt, hogy „a kivétel erősíti a szabályt”. 

A mai napig nem értem, miért is ne lehetne egy könyvet borítója alapján megítélni. A borítónak épp az lenne a feladata, hogy egy jól irányzott vizuális ingerrel segítsen nekünk eladni valamit, amiről gyorsan és hirtelen kell eldöntenünk, valóban szükségünk van-e rá, vagy sem. Egyszóval a jó könyvborító marketing-szempontból aranyat ér, vagy legalább fél siker.

Ha visszatekintünk azonban a magyarországi könyvkiadás történelmére, és azon belül is mondjuk az elmúlt harminc év papírkötéses irodalmát vizsgáljuk, egyértelműen észrevehetjük, hogy kis hazánkban a fentebb említett mondást a kiadók nagy részének sikerült túlságosan is komolyan venni és szó szerint értelmezni. Néhányan közülük olyannyira elhatárolódtak az esztétikus külsőségektől, hogy még csak meg sem próbálkoztak azzal, hogy igényes borítókkal adjanak esélyt az esetleges előítéleteknek kibontakozásának.

Éppen ezért mára az elképesztően ronda, igénytelen borítóval piacra dobott könyveknek egyfajta hagyománya van. A hagyományok pedig olyan dolgok, melyeket őrizni, dokumentálni, ápolni kell.

Ezt a dokumentarista szerepet pedig ki más vállalná magára, ha nem mi, a hazai trash-kultúra elkötelezett és kitartó hívei, mecénásai?

Most induló sorozatunknak célja, hogy megragadjon valamit egy lassan feledésbe merülő, egyre inkább háttérbe szoruló tradícióból, és összegyűjtse az ország legfurcsább, legtrébb, legnevetségesebb könyvborítóit. Legyenek azok kiadók által terjesztett, százezres példányszámban eladott bestsellerek, vagy magánkiadásban forgalmazott, kis költségvetésű fércmunkák.

De oké, tényleg ne ítéljünk meg könyvet a borítója alapján!

A cikksorozatnak, hogy némileg ellentmondjak magamnak, valóban nem célja a bemutatott kötetek kritikai értékelése. Tartalmi szempontból legalábbis egészen biztos, hogy nem. Lehet, hogy a listán szereplő művek között akadnak irodalmi szempontból kiemelkedőek, és az is lehet, hogy száz év múlva egy olyan kötet segíti majd a világbéke létrejöttét, melyet anno a Keszonon jól lehúztuk a borítója miatt. Bármi lehet, ugyanis a listán szereplő könyvek egyikét sem olvastuk.

Kezdjük hát a pokoljárást egy igazi klasszikussal.

Anthony Grey (Sebestyén Elemér) – A Kommandós Háborúja (1991)

Biztos vagyok benne, hogy a nyolcvanas évek végén az alámondásos szinkronnal terjedő, másolt VHS kazetták hatására az összes gyerek országban szeretett volna legalább egy kicsit Rambo bőrébe bújni, és a minden idők egyik legmenőbb zsoldosaként elpicsázni azokat a kis köcsögládákat, akik elvették a lapátját a homokozóban. Nos, Anthony Grey kommandós akcióregénye mind sztoriban, mind borítóját illetően is ezt a divathullámot igyekezhetett meglovagolni a lehetőségek korában, a kilencvenes évek hajnalán, amikor a hazai popkultúra úszott a nyugatias sémákat esetlenül koppintó, kelet-európai gagyiban.

A Kommandós Háborújának borítója tökéletesen beállított jelenetet ábrázol, ami egyenesen egy lakótelepi garázsban megbúvó fotóstúdió sötétkamrájának asztaláról érkezett. A kiadó emberei nem laca-facáztak. Felbérelték a két legjobb fizikumú kőműves-segédet, akit a sarki kocsmában találtak, beállították őket egy olyan hatalmas, dzsungelt ábrázoló tapéta elé, ami a hetvenes évek végén a panellakások legféltettebb ékességének számított, majd bedobtak mögéjük néhány fikuszt is, csak hogy a látvány némileg autentikusabb legyen. És voilá! Kész is a tökéletes kommandós-akció-kaland melegpornó borítója, ami Szexhadosztály 9-et is simán lepipálhatná, ha a bal oldali figura kezében található konyhakést egy rózsaszín dildóra cserélnénk. Gyönyörű!

Vavyan Fable (Molnár Éva) – Fattyúdal (1990)

Ezt a borítót (vagy legalábbis a borítóterv alapjául szolgáló festményt) elképzeléseim szerint nem egy képzett grafikus, hanem egy alsó tagozatos kisdiák festette. Egy ügyes kezű nebuló, aki harmadik osztályban kiemelkedő teljesítményével megnyerte a házi Winettou rajzverseny első helyezését. Díja egy csillebérci táborozás mellett az volt, hogy szerepelhet ennek csodálatos indián-kriminek az érthetetlen vizuális elemekkel felturbózott borítóján.

De tényleg. Mi ez a szörnyűséges utómunka? A legkevésbé a két karakter arca körül húzódó arany félkör célját értem, de azért a háttérben lebegő, kék meszkalin-kaktuszok is okoznak némi fejtörést.

Peter Sheldon (Tőke Péter) – Budai Milliárdosok I.-II. (1998)

Mikor megláttam Tőke Péter újságíró könyvét, első körben arra gondoltam, hogy itt valamiféle paródiakötettel állunk szemben. Olyasmivel, ami az ezredforduló előtti bulvár zsurnalizmust és a hatásvadász oknyomozó kötetek tipográfiáját hívatott kifigurázni. De sajnos nagyon hamar be kellett látnom, hogy tévedtem.

Ez a borító ugyanis teljes mértékben, 100%-ig komoly, és azzal a szándékkal készült, hogy egy létező kötetet piaci körülmények között hatékonyan értékesítsen.

Értem én persze, hogy annak idején a Photoshop csak álomként létezett, és megfelelő szoftverek hiányában nehezebb dolga volt annak, aki digitális grafikával szerette volna keresni a kenyerét. Ám ez nem mentség. Ha jobban belegondolunk, Sztálin és elvtársai már évtizedekkel korábban tökélyre fejlesztették a retusálás művészetét. Erre az ezredforduló előtt alig két évvel valaki képes volt előállni ezzel a szörnyszülöttel és azt várni, hogy robbanásszerűen megnöveli az eladásokat. Szégyellje magát, kedves alpári zug-grafikus, igenis szégyellje!

Danielle Steel – Baleset (1994)

Egészen biztos vagyok abban, hogy ezzel rengeteg munkája lehetett valakinek.

 

Lelkes Miklós Zsolt – A Halott Ember Éneke (2016)

Nos, ha korábban azt állítottam, hogy Vavyan Fable egy általános iskolás rajzversenyről szerezte csodás indián-krimijének megkapó borítóját, fogalmam sincs, ezt honnan sikerült előtúrni.

Figyeljük csak meg a grafitceruza és a filctoll kiegyensúlyozott alkalmazását, a színek harmonikus használatát, az egész koncepció mélységét. Mi tagadás, Lelkes Miklós Zsolt valóban lelkes, azonban lehetséges, hogy a magánkiadás ellenére a grafikai munkát érdemes lett volna valaki olyanra bízni, aki legalább életében egyszer fogott már ceruzát a kezében azelőtt, hogy könyvborítót tervezett volna.

Ez az egész ugyanis nagyjából úgy néz ki, mint annak a Gonosz Halott által inspirált horror-képregénynek a borítója, amit 10 éves koromban rajzoltam és rajtam kívül azóta sem látta senki (nem véletlenül). Oh, drága magánkiadás, ezért imádunk annyira, amennyire!

Ronald Roogam – Drága Impotencia (2005)

Vajon mennyire lepődött meg a kútból kimászó lány azon, hogy az egész Alföldet ellepte a sperma, mióta nem járt a felszínen? Kiderül Ronald Roogam kriminálisan erotikus történetéből, melynek borítója pontosan úgy néz ki, mintha 1990-ben tervezték volna, annak ellenére, hogy 2005-ben került kiadásra.

 

O’Henry – Vidám Texas (1984)

Fogalmam sincs, miről szól ez a könyv, de az első dolog, ami eszembe jut a borítóról az, hogy „buzi kovbojok pudingot esznek”.

A második pedig az, hogy valami oknál fogva ez a grafika egyáltalán nem vidám, sokkal inkább elképesztően nyomasztó és hátborzongató. Ha jobban belegondolunk persze, ez nem véletlen. Texas korántsem annyira vidám hely. Olyan elbaszott figurák származnak onnan, mint George W. Bush, vagy a láncfűrészes gyilkos.

Kari R. Parilla – Hókusztrotty Zűrös Kalandjai

Végül, de nem utolsó sorban ismét egy magánkiadásban megjelent gyöngyszem, melynek a borítója több kérdést is felvet. Egyiket sem szeretnénk részletesen feszegetni.Úúgy gondoljuk, szőrös lábú transzgender mágus rózsaszín köpenye és sárkányának kéjsóvár arckifejezése túlságosa sokat árulnak el a könyv tartalmáról és minőségéről.

Ha itt nem az irodalom és a design magasiskolájával állunk szemben, akkor bizony nem tudom, hogy hova tovább.

Hamarosan újra találkozunk, és alámerülünk a vizuális kultúra legborzalmasabb, legvisszataszítóbb bugyraiba. Addig pedig zárásként álljon itt egy kötet, melynek címe a borítógrafika szempontjából úgy gondoljuk, önmagáért beszél. Nomen est omen, mondja a művelt német, és mi sem tudnánk ehhez többet hozzáfűzni.