Gyünnek a szivárványzabáló koboldok! – Primus: The Desaturating Seven lemezkritika

Nagy kedvencekről kritikát írni nagyjából olyan, mint beton-kemény fába vágni az eltompult fejszét, a süppedős ingovány közepén. Meddig érhet a rajongó, honnan kezdődik a kritikus? Az érzelmi közelség miatt mennyire torzul a kép, amit be szeretnénk mutatni? Erőltessük a körbonctant, vagy csak haladjon minden szabadon, a maga kerékvágásában? Eh, kit érdekel? Na, majd pont egy Primus lemeznél kezdek el moralizálni! Különben is: Primus sucks!

Szerintem a generációmban, és az attól fiatalabbak között nincs olyan ember, aki ne ismerné a zenekart. Nem a teljes munkásságot persze, de egy számot ezer százalék, hogy mindenki hallott már. Mást ne mondjak: a Déli Park főcímdala után hevesen bólogat az összes jómadár. Ó, hát őket ismerem! Ha csak ennyi van a tarsolyban, akkor nem. De most inkább nem kötekszem. Nekem is sokáig kimaradt, mire egy barátom (aki most bőszen vigyorog) hozzám vágott két cédét, hogy igenis, őket kell! Olyan nincs, hogy nem! És szerelem lett első hallásra. Azóta is töretlenül.

Aki esetleg nem merült volna ilyen mélyre, annak megpróbálom néhány szóban körbeírni az eszenciát:

adott egy kappanhangú elmebeteg, aki minden bizonnyal a köldökzsinórját pöngetve találta ki első basszustémáit, még édesanyja méhében, egyből, ahogy karjai nőttek, csenevész zigóta korában. A mutálás kimaradt kamaszkorában, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a cséphadaró ujjmozdulatok mellett énekesi babérokra is törjön – hála az égnek! A faszinál csak a basszusgitárjai csúnyábbak, de amit művel velük, az…hát basszus, leírhatatlan. A dalszövegei szintúgy.

Winnonah nagy barna hódjától az Elektromos Sam bácsiig, a Sajttengeren hajózó korcsok, Tomi a macska, A nevem Sár, Jóska a halász, és sorolhatnám. Mindehhez talált egy csendestársat, aki olyan akkordokat és dallamokat csal mögé a hathúroson, amiket szerintem rajta kívül élő embernek nem jutna eszébe odapakolni. Talán halottnak se. Kettőjükhöz képest a hírös Lennon-McCarthy páros fakezű, botfülű kutyaütők gyülekezete. A ritmusszekciót pedig mindig sikerült elmebeteg metronómokkal feltölteni. Az összkép így teljes, és amit együtt előrángatnak a hangszerekből az még annál is bizarrabb, mint amennyire így leírva tűnik.

Nem csoda, hogy megremegett a bennem szunnyadó rajongó a hír hallatán: érkezik az új matéria hamarosan, ráadásul visszatért a dobok mögé az a viharmarkú eszement, aki a legizgalmasabb korszakukban csépelte a bőröket. Az előőrsnek küldött nóta nagy durranást sejtetett. És nem csalódtam. Sőt!

Szűk harmincöt perc alatt megint sikerült pofán verniük valami egészen szokatlannal, pedig a kilencedik lemeznél már azt hittem, tudom, mire számítsak. És rohadtul nem! Az anyag koncept-lemez, A Szivárvány Koboldok című gyerekkönyv ihlette, amit Claypool mester a gyerekeinek olvasgatott anno, és Ul de Rico illusztrációi annyira megihlették a büszke apát, hogy hóna alá csapta a történetet, becsörtetett a Primus-üzem kapuján, ahol tettestársaival új dimenzióba gyömöszölték az egészet. Mert ki más tudna szivárványkoboldokról ilyen elképesztő lemezt írni? Csakis ők.

Ami azonnal felmerült bennem, hogy a fiúk átszoktak valami új cuccra. Ez nem az a drog, amit eddig toltak, egész más lelki cafrangokat mozgat meg.

A bevezető szónoklat alatt pittyegő lant (?), a vonós bőgő úszkálása egyből berántja a hallgatót egy mélyen lapuló rémálomba, ahol a koboldok csücsöri szájukkal kiszopkodják az összes színt a szivárványból, amitől szürkévé válik az ég és repedezett, százéves fénykép nyomasztó szomorúságát okádja a világ. Zöldek és kékek, lilák és sárgák csurognak végig az állukon, ahogy görnyedt testtel masíroznak újabb szivárvány-legelők felé. Én meg menekülnék az állatokkal a völgybe, ahová ezek a rohadékok nem érhetnek el, ahol még vannak színek, és ott élhetünk együtt…in peredáájssssz…

A tételesen felépített anyag lépésről lépésre mutatja be ezt a mesevilágot, olyan kifinomult és rögtön ható zenei nyelven, hogy csukott szemmel tényleg komplett vizuális élménnyé válik. Szinte mozi-élmény. És a koncepciós felépítésnek köszönhetően gyönyörűen végigjárjuk a történet ívét, van eleje, közepe, vége, ahogy azt kell. Az egymásba folyó és egymásból kihajtó, onnan szárba szökkenő majd a tökéletes pillanatban elhaló témák olyan érzékkel vannak összecsiszolva, hogy ennél tökéletesebben már nem is lehetne. Nincs törés, nem hagy kizökkenni, amíg a végén föl nem ocsúdsz, hogy: baszki, vége van? Hiába, ezek az őrültek piszkosul értik a dolgukat. Legjobban a személyes kedvencem, a The Storm hallatán érezni ezt a tökélyre csiszoltságot. Az a dal…huh…az a dal megtaposta a lelkem, megette, kiszarta, fölgyújtotta, aztán újra megtaposta.

Miután a cikk megírása közben újra, és újra, és újra végighallgattam az anyagot azt kell, hogy mondjam, szerintem az 1995-ös Mesék a puncsos tálból óta nem volt ilyen jó Primus lemez. Nem akar mindenáron villogni, semmi cicoma, viszont olyan összhangzások szülte hangulatokat tesz a helyébe, amik vastagon felülmúlnak minden technikai bravúrt. Abszolút letisztult, és tökéletesen működik, első másodpercétől az utolsóig. Szent őrültek mestermunkája.

Nem mondom, hogy aki most akarja magát beleásni a zenekar munkásságába, ezzel kezdje. Érdemes végigjárni az utat, tételesen akár, aztán bátran oda lehet biggyeszteni ezt a szivárványkoboldos cuccot is a végére. Mert új dimenziókat nyit a nagyjából harminc éve üzemelő sárgaházban.

 

Árvai Levente

Árvai Levente

zenész, író, a Keszon.hu szerzője
Árvai Levente

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *