Melyik volt az a zenekar, ami olyan együttesekre volt hatással, mint a Radiohead, a Blur és a Faith No More? Melyik a zenekar, amelyik a Marillionnal közös turnéjuk utolsó három állomását kénytelen volt lemondani, mert annyira utálta őket a közönség? Ki volt a zenekarvezető, akire a kritika is azt mondta: Több ötlete van egy dalon belül, mint sokaknak egész életükben? És persze, ki volt az a zenekar és zenekarvezető, akik érthetetlen módon mégsem érték el a világhírt, pedig kijárt volna nekik?
A válasz: Tim Smith és a Cardiacs.
Tyúk vagy tojás?
Az említett úr és zenekara nehezen kategorizálható. Az internet szerint a munkásság progresszív rock, art-rock, punk, pronk és pop egyvelege, Tim Smith azonban mindig is elutasította a skatulyákat. Ő maga szerette csak popnak hívni a zenét, amit játszanak.
De mi is az a Cardiacs?
A zenekar 1977-ben alakultak Cardiac Arrest néven. A tagok korábban egy névtelen punkos-pszcihedelikus bandában zenélgettek, ami, hát valljuk be: nem igazán érdekelt senkit. Az első pár buli és egy szar minőségű demó rögzítése után a skiffle felállást tovább bonyolították olyan hangszerekkel, mint a billentyű és a szaxofon. Az őrület előszelét már ekkor érezni lehetett a Temze felett.
A tagcseréket ők sem úszták meg természetesen, a zenekar lelke és agya azonban végig Tim Smith maradt, akit majd később a zene díszdoktorává is választanak (de erről később). Az 1981-es Toy World kazetta után, érkezett a három zseniális és máig időtlen alapvetés: 1984-ben a The Seaside, ’88-ban A Little Man and a House and The Whole World Window illetve ’89-ben az On Land in the Sea.
Egy busz a buszon a busznak
A Cardiacs egy végtelenül idegbeteg, multi-instrumentalitsa csecsemőre emlékeztet. Képzeld csak el: fogja magát a körülbelül 1 éves gyereked leül az évtizedek során összegyűjtött hangszereid elé, perverz marionettbábúnak öltözik, és végtelenül cinikus grimaszok közepette rád szabadítja Ligeti György világát, miközben a bőre alatt üvöltenek szenvedő punk-ikonok, költők és avantgarde cirkuszi sztárok. Ebbe a hosszúra nyúlt mondatba azt hiszem, mindent belegyúrtam, amit csak lehetett.
És hogy mégis, milyen a zene? Dinamikus, éles váltásokkal teli, mégis teljesen együtt lélegző, katartikus űrpunk, ami nevetve hugyozik oda a MÜPA küszöbére.
Punk, ska, régizene, komolyzene, pszichedelikus rock, art-rock, ska. ¾,6/8, 4/4, 5/4, 10/8, meg ki tudja még mi! És mindez akár egyetlen dalon belül.
E hihetetlennek tűnő akció keretében persze el is felejthetjük a kvinttologatást, és ahhoz a nagyon is szabályszerű módszerhez juthatunk hozzá, melynek lényege, hogy minden fokhoz hozzá van rendelve egy akkord. Emiatt hallatszik olyan extrémnek és teljesen nem evilági könnyűzenének a Cardiacs súlyos tockosokat osztogató súlyzenéje. Ja, meg ráadásul imádják a kromatikát is.
Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy valószínűleg meg fogod állítani egy kicsit a számot a közepénél, mivel a lágy dallamokhoz szokott kis füled vérezni kezd majd a matematikai pontossággal kiszámított mozgásmodellektől. Mielőtt azonban végleg ömleni kezdene a vér minden hallójáratodból, már kapod is az epikus feloldást, hogy ne félj tovább!
A The Seaside-on olyan felejthetetlen tételek sorakoznak, mint a Jibber and Twitch, ami körülbelül olyan, mint egy idegbeteg űropera, ahol a klingonok uralják a zenei piacot. Aztán itt van a Hello Mr. Sparrow, ami tovább folytatja ezt a sort, de az zenekar egyik legsikeresebb dala az Is this Life? is ezen a korongon szerepel. Személyes kedvencem az R.E.S., amihez szintén készült klip (Mondanom sem kell, mik történnek benne!) Ez a 6 perces a leggyönyörűbb intellektuális nemi erőszak, amit valaha végrehajtottak rajtam. Hallgasd meg te is, hogy elmondhasd: #metoo
A To go off and things maga a millió szilánkra töredezett punkhimnusz, ami minden egyes szünetnél megpróbál majd felszedni a tánctérről, de sajnos annyira kevés az idő, hogy inkább még egyet a fejedre tapos, miközben nagyívű mozdulatokkal és affektálva köpköd feletted.
A ’88-as A Little Man and a House and the Whole World Window emeli a tétet, és már sokkal merészebben nyúl a kortárs komolyzenéhez. Elég, ha meghallgatod a nyitótételt. Ez a hozzáállás nyíltan végigvonul a lemezen és nem csak a zenészeket, de a hallgatót is komoly, masszív kihívás állítja, mármint befogadásügyileg. A Little Man… nem az a lemez, amit feldobsz reggel a tojásfőzés mellé – mondjuk én igen – hanem rászánod az időt és tisztességesen elmélyülsz benne, ahogy azt a mélyről jövő magasművészettel szokták.
Különben elég hálátlan dolog kiemelni bármelyik kompozíciót is bármelyik lemezről, mivel mindegyik egytől-egyik zseniális és olyan erők meg tudomány dolgozik bennük, hogy nem tudsz belekötni.
’89-ben érkezik az On land in the Sea, ami már a Little Man… és a The Seaside tökéletes elegye. A The Seaside a legösztönösebb és keményebb, míg a Little Man… a legszaftosabb és legkidolgozottabb a három közül, az On land… viszont a kettő között mozog 1-1 arányban, ami a kiforrottság legtisztább jele. A Baby Heart Dirt refrénje hatására megnyílnak majd feletted az egek és bősz nyilazásba kezdesz majd minden ízléstelen láttán! Ó, de nagyon szomorú dolog lenne a részemről, ha kifelejteném a The Duck and Roger the Horse-ot és az Arnald-ot.
Mielőtt átlépjük a korszakhatárt még mindenképpen meg kell említenem a All that Glitters is a Mares Nest címen megjelent koncertfelvételt, ami a zenekar 1990 nyarán készült egyik fellépésén rögzítettek. Ez így igazi best of válogatás, rajta az összes olyan a darabbal, ami, ha eddig eljutottál a kedvenced lett!
A másik személyes favoritom a Tarred and Featherd is szerepel a korongon, melynek egy korábbi klipjéből azt is megtanulhatod, hogyan kell a beszámolás végén tarkón rúgni a dobost. A másik elképesztő dolog, hogy ennyire bitang erősen megszólaló lemezt már régen hallottál, ebben annyira biztos vagyok, mint hogy itt ülök. Itt érezni igazán, még kép nélkül is, hogy mekkora energia szorult bele a Cardiacs-be.
Azok a gyönyörű ’90-es évek!
A kilencveneses évekre kvartett zsugorodott Cardiacs három lemezzel rukkolt elő. ’92-ben a Heaven Born and Ever Bright-tal, aztán ’96-ban a Sing to God-al, majd 99-ben a Guns-szal.
A nyolcvanas évektől eltérően a gitárok kerültek előtérbe, ami nyersebbé tette ugyan a zenekart, de semmiképpen sem butábbá. A billentyűket és egyéb hangokat ugyanis élőben szalagról játszotta be a zenekar.
A Heaven Born… nyitánya a The Alphabet Business Concern az egyik kedvenc kórusművem. Tudom, hogy tök hülyén hangzik, de elsőre körülbelül olyan érzésem volt tőle, mintha Mr. Smith, tökön rúgta volna egy templomban az agyon ajnározott Pet Shop Boys-t, és míg azok a közepüket markolászták, megmutatta nekik, hogyan is kéne ezt tényleg csinálni! Másrészről, itt érződik egy kis útkeresés az eddigiekhez képest. Az új évtized és az új felállás más irányok megtalálását kényszerítette a zenekarra, ami mint majd hallani fogjuk egyáltalán nem baj!
A Sing to God először is kétszer olyan hosszú, mint elődje. Készülj fel egy másfél órás utazásra a muzsika villamosszékében, ahová önmagadtól akarsz majd visszapattanni, vizes szivacs nélkül. A két felvonásból álló lemez összesen 22 tételt tartalmaz, amiben kulcsszerepe van a billentyűnek, a történetszerű énekkel kísért átvezetéseknek, etűdszerű csillaghullásoknak és valami Marsról kiáltozó templomi kórusnak. A Sing to God viszont nem csak ezért kiemelkedő, hanem mert itt jelenik meg először az a misztikus csillagködszerű végtelenségérzés a Cardiacs zenéjében, ami igazán éterivé és hathatóssá teszi őket. Én ugyan nem próbáltam meg, de ilyesmi lehet betépve bonyolult matematikai képleteket megoldani, vagy két éjszakai ébredés között kezet fogni az angyalokkal.
A ’99-es Guns sem változtat túlságosan a képleten, de inkább a dalszerű szerzemények kerülnek előtérbe. A There’s a Good Cud 2:17 másodpercnyi tömény űrcountry, ahol a tyúkok a fejedre szarnak, a traktor meg átpöfög rajtad, hogy utána újabb körért kiálts.
Két lassabb dal is van a lemezen, amik kiemelkedők. A Wind and Rains is Cold illetve a Song of a Dead Pest a zenekar lágyabb és melankolikusabb oldalát villantja meg, ezúttal teljes zenekari kísérettel. Kiválóan lehet rá lamentálni és utazgatni. Ha elég ügyes és romantikus vagy, még egy esőcsepp is beesik az ablakodon. De ha egy igazi történetlezáró és velőtrázó himnuszra vagy kíváncsi, tett be a Signs-t és estig ki se szedd!
Sajnos Tim Smith is azon zsenik közé tartozik, akiket utolért a személyes tragédia. 2008-ban szívrohamot kapott, majd hypoxia lépett fel.
Állapota azóta keveset változott. Nem tud aktívan zenélni, ám az őt körülvevő közösség nagyon elszántan dolgozik gyógyulásán. Munkáját 2018-ban ismerték el Skóciában, ahol megkapta a Zene Díszdoktora címet. Az estén számos szintén zseniális előadó (William D. Drake, Northern Sea Radio Orchestra stb…) adtak elő műveiből, miközben végig haladtak életművén. A nagyon megrázó, megható estét érdemes végighallgatni. Mennyire másképp és mégis ugyanúgy hatnak a számok.
Multi-funkciós zenész, író, a Keszon.hu szerzője
