Talán kevesek tudják, ám ennek ellenére tény, hogy gyermekkorunk egyik kedvenc képregényhőséről, a belga Georges Prosper Remi (közismertebb, írói álnevén Hergé) által kreált ifjú, utazó-tényfeltáró riporterről, Tintinről 1929-es születése óta a közvélemény meglehetősen megosztottan vélekedik, és bizonyos kérdéseket néhány sajtóorgánum még ma is tisztázatlannak tekint fiktív karakterével kapcsolatban.

Az évek hosszú során át a furcsa, szőke hajú ifjút vádolták már imperializmussal, antiamerikanizmussal, a róla szóló történeteket bírálták antiszovjet propagandajellegük miatt, és a népek sztereotip ábrázolásmódjának hála, többször bélyegezték azokat fasisztának, sőt, egyenesen rasszistának is.

De vajon van-e valami valóságalapja ezen vádaknak, és ha igen, mégis mennyi igaz belőlük? Titulálható-e ténylegesen kirekesztőnek és fajgyűlölőnek mindannyiunk kedvenc, ifjú, szőke riportere?

Hergé és a jobboldal kapcsolata

Hergé korai munkásságát ismerve a propaganda-vádak akár megalapozottak is lehetnének, hiszen Titin először 1929-ben, a Norbert Wallez (katolikus pap, újságíró és a jobboldal lelkes támogatója) által igazgatott Le Vingtieme Siecle nevet viselő lap gyermekrovatában (Le Petit Vingtième) bukkant fel, majd a második világháború alatt a németbarát, brüsszeli Le Soir hasábjain láthattuk viszont. A fiatal riporter karaktere önálló képregénymagazint csak a II. világháború befejeztével, 1946-ban kapott. A magyarázat persze kézenfekvő, de erről majd a továbbiak során bővebben is szót ejtünk.

Hergé érthető módon mentorának tekintette az őt felkaroló, karrierje beindulását segítő Wallezt, aki ezt kihasználva arra bátorította a fiatal szerzőt, hogy képregényét a katolikus propaganda terjesztésére, a belga gyermekek befolyásolására használja fel. A rajzoló éppen ezért hőse megalkotásakor a nagyobb hatás érdekében minden katolikus kiscserkészekre jellemző jó tulajdonsággal felruházta őt, mely példaértékkel szolgálhat a fejlődésben lévő gyermeki elme számára. Tintin életkorában sosem lehetünk biztosak, ugyanis megjelenése roppant fiatalos (már-már gyermekies), ennek ellenére mégis tud autót és repülőt vezetni, tájékozott, talpraesett, és kiválóan bánik a fegyverekkel. Természetesen, amit cselekszik, azt mindig és kizárólagosan az egyetemesnek vélt jó szolgálatában teszi.

Wallez hatása Hergé munkásságára azonban nem volt túlzottan hosszantartó. Egyértelműen csak az olyan korai alkotásain fedezhető fel igazán, mint például az első, Tintinin the land of the Soviets című kötet, mely kifejezetten antikommunista-propaganda célzatú megrendelésre készült, és a szovjet kommunista rendszert a terror, a kizsákmányolás és a szegénység melegágyaként mutatja be. Hasonlóan a legalább annyira elhíresült következő, Tintin in Congo című kiadványhoz, mely talán meg sem születhetett volna Norbert Wallez beleszólása nélkül.

A sorozat elkövetkező részében a szerző ugyanis főhősét eredetileg nem Kongóba szerette volna utaztatni. Egy igazi, akkortájt roppant menőnek számító, cowboyos-indiános történet megalkotása volt a célja, éppen ezért a sztori az Amerikai Egyesült Államokban játszódott volna. Hergé mentora, Wallez ezt viszont meglehetősen nehezményezte, mondván Amerika a liberalizmus, a protestanizmus, a gengszterek és a romlás hazája. Így eme történet elkészülése helyett inkább az akkor  belga főhatóság alatt álló kongóban játszódó sztori megjelenését szorgalmazta.

A Tintin in Congo címet viselő képregény 1930-ban meg is látta a napvilágot, erős belga kolonialista nézőpontból bemutatva az akkori kongói helyzetet. A szerző által későbbiekben elmondottak alapján azonban teljes nyugalommal állíthatjuk, hogy a mű inkább egyfajta tudatlanságból fakadó, naiv, mintsem rasszista ábrázolása az őslakosoknak, hiszen Hergé-nek akkoriban tulajdonképpen fogalma sem volt Kongóról és az azt benépesítő feketékről. Alakjukat pusztán az akkori közbeszéd darabkáiból leszűrhető, tényeknek legkevésbé sem nevezhető információfoszlányokra építve próbálta megalkotni.

A későbbi kiadáshoz a szerző néhány, offenzívabbnak nevezhető képkockát még át is rajzolt, ám ez sajnos nem segített túlzottan sokat a történet megítélésén. A könyv az amerikai könyvtárak többségében például még napjainkban is tiltólistán található, és csak helyben, előjegyzés után olvasható.

A sok vitát kiváltó kongói történet után következő munkájában Hergé végre elutaztathatta főhősét oda, ahová már oly régóta szerette volna, az Amerikai Egysesült Államok földjére. Ugyan a Tintin in America címet viselő történet az előzőkhöz képest már határozott ideológiai fejlődést mutat (az író többek közt kiáll az amerikai őslakos indiánok ügye mellett), ennek ellenére még mindig meglehetősen sztereotip módon, a gengszterek, a cowboyok és az óriási felhőkarcolók földjének mutatja be a nevezett országot.

Antiszemita vádak

Az igazi változást a művész életében az az 1934-es találkozás hozta el, mikoris megismerkedett és barátságot kötött egy kínai diákkal, név szerint Zhang Chongrennel, aki beavatta őt a távol-keleti kultúra, filozófia, társadalomi- és politikai helyzet rejtelmeibe. A Chongren elbeszélései által szerzett tapasztalatokat a művész később a The Blue Lotus című képregényében hasznosította. A Zhang Chongrennel való találkozás azért is jelent nagy fordulatot a történetben, mert mind a szerző, mind a sorozat továbbfejlődött ideológiai szempontból, megelőlegezve ezzel a háború utáni történetek jóval a progresszivebb, univerzalistább irányát, ahol már olyan kérdések kerülnek napirendre, mint a humanizmus, a fegyvekereskedelem vagy épp a kétes olajügyletek. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a szerzőt több ízben vádolták antiszemitizmussal is. Mi lehet ennek az oka?

A válasz Belgium német megszállásában keresendő. Korábban ugyanis már említésre került, hogy a Le Vingtieme Siecle megszűnése után Hergé az erősen németbarát Le Soir szerkesztőségében kapott munkát, és eme lap hasábjain publikálta a Tintin történeteket.  A náci megszállás alatti időkben íródott például a Le Petit Vingtième–s időkben elkezdett, azonban akkor még be nem fejezett The Land of The Black Gold című történet első verziójának oroszlánrésze is. Eme sztori helyszínéül Hergé eredetileg Palesztinát választotta, és rosszfiúkként egy rabbi által vezetett cionista terrorcsoportot tett meg. A történet azonban csak a háború utáni időkben jelent meg, ekkora pedig az alkotó okosabbnak látta, ha az egészet átpozícionálja a Közel-Kelet egy fiktív államába, főgonoszként pedig a mindenre elszánt német tudóst, dr. Müllert teszi meg. A The Land of The Black Gold mindezek ellenére sokkal inkább az arab-zsidó konfliktusra volt kiélezve, mintsem a hitleri Németország által terjesztett fajelmélet propagálására. Nem ez volt azonban az egyetlen történet, mely után a szerzőt az antiszemitizmus súlyos vádjával próbálták a későbbiekben ellehetetleníteni.

A legsúlyosabb vád a már náci megszállás alatt, 1941-ben megjelent The Shooting Star című történet kiadásával kapcsolatban érte a művészt. A történet középpontjában egy lezuhant meteor megtalálására küldött, két kutatócsoport versengése áll. Az egyik csapatot egy Blumstein nevezetű amerikai bankár irányítja, aki erősen sztereotipizáló zsidó jegyeket visel magán. Érdekes tény lehet még, hogy míg a Blumstein által vezetett csapat tagjai mind amerikaiak, addig a Tintint kísérő „internacionális” csoport oldalán olyan országok tudósai állnak, akik így vagy úgy, de szövetségesei Németországnak. A háború utáni időkben a karakter nevét Blumsteinről az amerikaias csengésű Bohlwinkle-re változtatták, ezzel elkerülve a további vádaskodást.

Néhányan antiszemita felhangot vélnek felfedezni Hergé későbbi munkáiban is, például a háború utáni Flight 714 című képregény Rastapopoulos nevezetű főgonoszában. Ezt a kijelentést azonban már többen is vitatják, ugyanis a karakter neve és történetben emlegetett családja alapján sokkal inkább tekinthető török, vagy épp görög származásúnak.

Leszámolás a nemlétező náci múlttal

A háború végeztével a Le Soir-t felszámolták, munkatársait pedig vezeklésre ítélték. Hergé letartóztatására négyszer tettek kísérletet, és ugyan mindössze egy éjszakát töltött rács mögött, publikálási lehetőségei két évre megszűntek. 1946-ban, Reymond Leblanc segítette hozzá saját magazinja, a Tintin megjelentetéséhez. Mivel Leblanc a háború ideje alatt az ellenállás kiemelkedő alakjának számított, így nagyjából Hergé-t is sikerült tisztára mosnia, és jóhírét helyreállítania a lap megjelenésével.

A szerző háború után megírta a sorozat talán legjobb darabjainak számító köteteit, valamint néhány régi művét is átdolgozta kevésbé offenzív formában. A rasszista vádak egy részét azonban így sem sikerült elkerülnie. A Red Sea Sharks című, modern amerikai rabszolgakereskedelemről szóló története például annak ellenére, hogy célja a meglehetősen kellemetlen problémára való figyelemfelhívás lett volna, ismét a támadások középpontjába került a feketék előítéletesnek tekinthető ábrázolása miatt.

Hergé utolsó, igazán megosztó kötetének a Tintin and the picaros című képregényt tekinthetjük, melynek középpontjában egy San Theodoros-i, forradalomnak álcázott hatalomátvételi puccs áll. Eme kötetet ki jobboldali, ki baloldali szemléletűnek titulálja.

Mindezek ellenére kijelenthetjük, hogy a Tintin könyvekben fellelhető, sztereotip ábrázolások sokkal inkább a megjelenített kultúrák átfogó ismeretének hiányán és a jószándékon alapulnak, mintsem a rasszizmuson és a gyűlöletkeltésen. Hergé „náci múltja” pedig egyáltalán nem ideológiai, hanem megélhetési kérdés volt az ő idejében. Éppen ezért történeteiért történő felelősségre vonni nagyjából annyira abszurd cselekedetnek tekinthető, mintha egy, a proletárdiktatúra alatt egy baloldali lapban publikáló karikaturistát húsz-huszonötévvel később az imperialista Amerikán való viccelődéséért vennénk elő.