A japán szubkultúrák sokszínűsége az elmúlt évtizedekben lenyűgözte a nyugati világot, de talán kevesen tudják, hogy a nyolcvanas években a szigetországban a szkinhed mozgalom is gyökeret vert. Cikkünkben megmutatjuk , hogy hogyan kapcsolódik ez az erősen nemzeti identitású szubkultúra a japán történelem harcosainak hagyományaihoz, és hogyan formálta a japán kopaszok zenéjét, megjelenését és ideológiáját a múlt hőseinek emléke közösen a modern kor kihívásaival.
Szkihned Angliától Japánig: kik azok a bőrfejűek?
Nem szeretnék részletesen belefolyni a szkinhed szubkultúra történetébe, ezt ugyanis kismillióan megtették már előttem. Ahhoz azonban, hogy megértsük a japán színtér sajátosságait, fontos, hogy ismerjük az alapokat és lehetőleg megpróbáljuk a kialakulását és fejlődését saját véleménybuborékunkon kívül, ideológiai szűrőktől mentesen, a lehető legobjektívebb kontextusban szemlélni.
A szkinhedeket napjainkban is sokan véresszájú szélsőjobboldali csoportként kezelik, míg mások egy ideje kifejezetten valamiféle irgalmas szamaritánus anti-rasszista mozgalomként tekintenek rájuk. Először is érdemes tudni, hogy egyik megközelítés sem vegytisztán igaz, és – mint ahogyan az élet minden területén – a dolgok itt sem feketék és fehérek.
A szubkultúra gyökerei egészen az ötvenes évek Angliájának munkásosztályáig vezethetők vissza, kialakulásához pedig főként a II. világháború lezárását követő instabil gazdasági helyzet, az energiaválság és a munkásosztály alapvetően kilátástalan helyzete járult hozzá. Ekkor indult meg az első komolyabb bevándorlási hullám is, ami két dolgot is eredményezett. Egyrészt a ska és reggae műfajok elterjedését, ezzel a rude boy szubkultúra térhódítását az angol munkásfiatalok körében, másrészt pedig egy idővel egyre jelentősebbé váló gazdasági problémát, ami növekvő társadalmi feszültséghez egy új munkásosztálybeli társadalmi jelenség kialakulásához vezetett.
A szkinhedek mozgalom eleinte a mod és a rudeboy szubkultúrák gyökereiből táplálkozott, később pedig a hetvenes évek punkrobbanásának köszönhetően vált igazán karakteressé. Ekkor alakult ki az az egyszerű és agresszív hangzás, amit ma OI!-nak nevezünk.
Az említett politikai és társadalmi problémák, illetve a gazdasági helyzet hatására sok munkásfiatal gondolta úgy, hogy az egyre nagyobb számban érkező bevándorlók veszélyt jelentenek a megélhetésükre. Ez idő tájt váltak hangsúlyossá a hazafias, nacionalista, később pedig rasszista témák a szkinhed szubkultúrán belül is. A közeg hetvenes években történő, erőteljes jobbra tolódása tehát egyértelműen a társadalmi környezet eredménye, ami azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy eredetileg egy büszkeségtől és erős identitástudattól mentes mozgalomról kellene beszélnünk.
A szkinhed ugyanis a kor divatos, békeszerető hippi mozgalmának totális ellenpólusa volt: a szociális frusztráltsággal teli, külvárosi fiatalok közege, ahol a „felesleges dumát” gyakran az ököljog érvényesítése ellensúlyozta. Nem csoda, hogy ez a fajta hozzáállás könnyen összeegyeztethető volt a jobboldali mozgalmak alappillérének számíró erőkultusszal, a szkinhedek akkori negatív sajtóvisszhangja, a gyakori balhék pedig egyértelműen olajat jelentettek a tűzre.
A bőrfejűek esetében tehát nem egy tudatosan jobb- vagy baloldaliként indult, politikai mozgalomról beszélünk. Az egyébként hippiket és pakisztáni bevándorlókat püfölő kopaszoktól azonban meglehetősen távol állt a szélsőbalos, anarchista, idealista és kifejezetten harcos anti-rasszista attitűd is, még annak ellenére is, hogy köreikben színesbőrű fiatalok is megtalálhatóak voltak. Az olyan mozgalmak pedig, mint a S.H.A.R.P. (Skinheads Against Racial Prejudice – Szkinhedek a Rasszista Megkülönböztetés Ellen) vagy a R.A.S.H. (Red and Anarchist Skinheads) már csak később virágzásnak indult vadhajtások. Előbbi mindössze 1986-ban alakult.
Leszögezném azonban, hogy ez rendkívül felületes áttekintés. Személy szerint egyik oldalra sem szeretnék állni, nem célom a bizonyítványt magyarázni és egyetlen zenekart pellengérre állítani sem. Egyszerűen szeretném a legjobb tudásom szerint bemutatni ezt a különleges mozgalmat, ami a japán tradíciók és a modern nyugati szubkultúrák különös találkozásából alakult ki, és bizonyos szempontból hasonlít az európai bőrfejű mozgalomra, bizonyos szempontból pedig teljesen más, éppen ezért másképp is kell kezelnünk.
Hangos gitárzene és dicsőség a császárnak
A japán szkinhedek mentalitásukat tekintve olyan közeget alkotnak, amely talán a legközelebb áll a hetvenes évek Angliájában virágzásnak indult szubkultúra szellemiségéhez. A gyors és agresszív zene központi szerepet játszik a köreikben, a bandák pedig általában politikai és társadalmi témákat dolgoznak fel dalaikban. És habár a mozgalom nem homogén, legtöbbjük jobboldali, akiket a hazájuk iránti szeretet és a kommunistákkal szembeni ellenérzés, valamint a szamuráj értékrend és a II. világháború előtti hatalmi viszonyok helyreállítása motivál. Ennek tükrében nyilván nem meglepő, hogy sok dal szól például a kamikaze-pilóták hősiességéről.
A jobboldaliság fogalma persze erősen relatív. A kifejezés hallatán a legtöbben azonnal a nemzeti szocialista eszmékre asszociálnak, megfeledkezve arról, hogy ebben az esetben is ideológiák széles spektrumáról beszélünk, és napjainkban sokan már a mérsékelt konzervativizmusra is az Ördögtől való dologként tekintenek. Érdekes tény például, hogy a japán jobboldal egészen a Shin-uyoku (新右翼), az úgynevezett új jobboldal) megjelenése előtt elsősorban csak kommunistaellenes és (talán meglepő módon, de) Amerikabarát volt. A Shin-uyoku azonban az erős nemzeti identitást, a nyugati mintákkal való szembefordulást, a háború után bevezetett alkotmány felülbírálását és császári család korábban evidens, istentől való hatalmának visszaállítását helyezte középpontba. A mozgalom egyik legismertebb alakjának Misima Jukiot (三島 由紀夫) tekinthetjük, aki Japán egyik legnagyobb modern írójaként egy 1970-ben elkövetett, sikertelen puccskísérlet után igazi szamurájhoz méltó módon, nyilvános harakiri elkövetésével vetett véget életének.
A japán szkinhedek – mint ahogyan a legtöbb ország bőrfejűi – eleinte a Skrewdriver zenekar által képviselt, agresszív, punk alapokon nyugvó OI!-muzsika sablonját vették át nyugatról, a dalszövegek többségét pedig a nyugati kopaszok bandáihoz hasonlóan olyan témák köré építették, mint a büszkeség, a haza iránti szeretet, valamint a bevándorlókkal és az amerikai imperializmussal szembeni ellenérzés. Ennek tükrében pedig teljesen evidens, hogy elképzeléseik találkoztak a Shin-uyoku eszméivel.
Ahogy Stefan Fuchs a japán jobboldali rockzenéről szóló ‘Right-wing Rock’? A Lyrics Content Analysis című tanulmányában fogalmaz, a japán bőrfejű zenekarok dalszövegeiben fontos szerepet játszik a csoportidentitás és gyakran megjelenik a „mi” (warera – 我ら/我等) és „ők” (yatsura – 奴ら) ellentét. Ez a két csoport azonban általában nincs élesen definiálva. Nem feltétlenül a rasszok szembenállásáról van tehát szó, sokkal inkább a japán nemzeti öntudat, szellemiség, az úgynevezett Yamato-damashii (大和魂) választja ketté őket.
Ennek a „mi”-nek az értelmezése tehát világszinten könnyen adaptálható az erős nemzeti öntudat, a tradicionalista világszemlélet megtestesüléseként, míg az „ők” az ezt fenyegető, tágabb ellenségképként. Talán ez is egy olyan tényező, ami sok más ország rendkívül direkt módon fogalmazó jobboldali/antikommunista/nacionalista zenekaraival ellentétben szélesebb körben elfogadottá teszi a japán együtteseket.
Japán OI!/RAC: a kezdetek
A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején rengeteg japán OI!-zenekar működött. Csak hogy néhány nevet említsünk a teljesség igénye nélkül:
Cobra, Cracker Jacks, Shuffle, Cockney Cocks, Bad Vultures, Angry Ducks, Humpty Dumpty, Contra Clockwise, Dough Boy, Herberts, Sledgehammer, Ouka, Rising Sun, United Charges, Unite Boys, Bull the Buffalos, Growl Strike, Bulldog Hercules, Cannons, War Machine.
A hanganyagok beszerezhetetlensége és a nyelvi korlátok miatt azonban nem igazán tudok nyilatkozni arról, hogy ezek közül egész pontosan hány politikától és nacionalizmustól mentes bandát említhetünk. Ellenben elég nagy összeget tennék rá, hogy keveset. Habár tény, hogy az elsővonalas OI!-generáció tagjai általában a magasztos eszmék helyett szívesebben énekeltek a sör és a balhé szeretetéről.
Gyakorlatilag tehát – ahogy hazánkban is – a zenekarok mind a zene, mind a dalszövegek, mind a divat terén az angolszáz minták kvázi másolásából indultak ki. Ezt az angolul éneklő formációk dalcímei is jól bizonyítják (pl. A Cannons első demójának dalai, ld. az alábbi fotón). De a felsorolásban olyan bandák is akadnak, akik az OI! mellett vegytiszta ska zenét is játszottak, például a Bull the Dougs nevű brigád.
Érdekességképp érdemes megnézni a mellékelt koncertplakátot, melyek a „True Skin & Punx” felirat szerepel, a fellépő zenekarok mellett pedig erősen kiemelve látható, kiket is tartott ellenségnek ezekben az időkben a mozgalom: a modokat és pózereket, a gazdagokat, a kommunistákat (és összességében a parlamentáris politikát), illetve a külföldieket/bevándorlókat.
Annak ellenére, hogy az első japán OI! zenekarnak a Baws nevű formációt tartják, az OI!-hangzást a szamurájok földjén először meghonosító bandák közül a legismertebb az 1982-ben alakult oszakai Cobra, akikre többek közt olyan zenekarok voltak hatással, mint az angol Cockney Rejects és a Business. A Cobra a kilencvenes évek elején meglehetősen sikeresnek számított, ezáltal elég erős OI!-punk hullámot sikerült elindítania a szigetország területén. Ennek ellenére (főként az újabb anyagaikat tekintve) sokkal inkább nevezném őket streetpunk zenekarnak, mintsem OI!-nak.
Samurai Spirit Skinheads: a punk/OI! hatásoktól a hardcore-ig és a metálig
A színtér zenekarainak egy részére jellemző, hogy idővel elfordultak a klasszikus OI!/RAC (Rock Against Communism) hangzástól, és a punk alapokon nyugvó hardcore valamint metál jegyekkel kevert zene felé vették az irányt (ld. Sledgehammer, Aggroknuckle, Gruesome stb.). Egyes bandák igyekeznek ebbe az elegybe folk elemeket is csempészni. Ez a trend egyébként egyáltalán nem meglepő és a hazai bőrfejű bandákra is jellemző (elég csupán a magyar OI! egyik legnagyobb úttörőjének számító OI-kor zenekarra gondolnunk, akik mára szintén egy erősebb, metálosabb hangzás irányába tolódtak).
A súlyosabb, hol hardcore, hol metál hatásokat mutató szkinhed zenekarok többsége leginkább a Samurai Spirit Skinheads (SSS) címke alá sorolható. Az SSS mára olyan jelenséggé nőtte ki magát, amelyet talán a japán nacionalista rockzene bizonyos vállfajára gyűjtőfogalomként is alkalmazhatunk, esetleg külön zsánerként is tekinthetünk rá, hasonlóan a német rechtsrockhoz vagy a magyar nemzeti rockhoz. A Samurai Spirit bandák egyedi, feszes és agresszív, az OI!/RAC vonaltól a metál felé tolódott hangzása a hatalmas nyugati dömpingből is kiemeli ezeket a zenekarokat, emiatt pedig sok semleges vagy épp balos gondolkodású punk/szkinhed is egyfajta bűnös élvezetként tekint a japán OI!-ra (Elég megnézni egy YouTube videó kommentszekcióját, mennyien mentegetőznek amiatt, hogy nem az ideológia, hanem a zene miatt kedvelnek bizonyos zenekarokat. Pont, mint a régi Skrewdriver kislemezek esetében).
De nem akarok szerecsenmosdatás gyanújába keveredni. Egyértelműen akadnak olyan formációk is, amelyek kifejezetten nemzeti szocialistának vallották/vallják magukat. Az Ouka nevű zenekar például Japánban elsőként aggatta magára ezt a jelzőt, egy 1992-es koncertfelvételen pedig a führer egy beszédének részlete és egy karlendítés is elcsattan.
Ezek a megnyilvánulások azonban ritkának mondhatóak, és egyetlen egyéb videón sem találkoztam hasonlóval. Véleményem szerint érdemes inkább a nyugatról átvett OI!/RAC zenékhez köthető „divatos külsőségként” értelmezni őket.
Kontrasztként pedig nézzük meg a szintén nacionalista Strong Style egyik fellépését, ahol láthatóan a zenekar tagjai is inkább punk külsőségeket viselnek magukon, és a közönségben is békésen megférnek egymás mellett a punkok, a hardcore arcok és a kopaszok.
A nevesebb japán szkinhed zenekarok jó kapcsolatot ápolnak a más országokból és földrészekről származó jobboldali bandákkal is. Néhány plakáton olyan nevekkel találkozhatunk, mint a koreai Samchung, az olasz Bronson, a brit Brutal Attack, sőt, olyan kép is akad, melyen a The Hawks két tagja a magyar FxTx zenekar pólójában látható. A japán-koreai kapcsolatok esetében például különösen érdekes, hogy a hazaszeretet, a büszkeség és a közös szubkultúra milyen erős kapcsolatot képez két olyan ország kopaszai közt, akiknek egyébként minden okuk meglenne arra, hogy ne kedveljék egymást.
Az erős kötelékek mellett a nyugati jobboldali kopaszokkal való szimpátiának jó példája, hogy több banda játszott feldolgozásokat a RAC alapvetésnek számító angol Skrewdriver zenekartól. Többek közt a fentebb már említett Cracker Jacks utódzenekarának számító Rising Sun (Streetfight c. dal), az Aggroknuckle (I don’t like you) és a The Hawks (Patriot) is. Arról a több fórumon is elhíresült fotóról már nem is beszélve, amin a 2018-ban elhunyt Toida Maszami (樋田雅巳 – többek közt az Ikazuchi és a Herberts zenekarok tagja) látható a Skrewdriver frontemberével, Ian Stuart Donaldsonnal.
Jó, de mi a helyzet a politikailag semleges és a baloldali kopaszokkal?
Természetesen a felkelő nap földjén nem csupán jobboldali és nacionalista, de teljesen politikamentes OI!-zenekarok is léteznek, mint például a Tottoriból származó No Escape vagy a tokiói Raise a Flag. Sőt, SHARP/anti-rasszista bandák is, mint a szintén a fővárosi székhelyű Anger Flares vagy a Bayonets Jokohamából. Az elkülönülés pedig meglepő módon ezen a téren sem olyan erős, mint gondolnánk.
Egy kis érdekességként érdemes megemlíteni azt az esetet, amikor az angol, közismerten antifa The Oppressed zenekar azért nem volt hajlandó egy színpadon fellépni az Anger Flares-szel, mert annak tagjai jó kapcsolatot ápolnak az SSS színtér egyik vezéralakjának számító Aggroknuckle tagjaival. Szegény csőlátású Roddy Morenonak nyilván fogalma sem volt arról, hogy Japánban ez a magatartás meglehetősen gyakori. Az emberek a hétköznapokban sem feszülnek rá az erős politikai konfrontációra, így a jobbos és liberális/balos bandák közt sem jellemző a véresszájú ideológiai acsarkodás. Jól illusztrálja ezt az is, hogy az egyébként politikamentes Raise a Flag zenekar is gyakran koncertezik együtt SSS bandákkal.
Mindenesetre véleményem szerint a teljes mértékben apolitikus vagy épp antifa brigádok a Samurai Spirit zenekarokkal szemben sokkal sablonosabbak és kevésbé izgalmasak, gyakorlatilag a divatos nyugati undergound sémákat hozzák mind zene, mind öltözködés terén.
A korai nacionalista bőrfejű zenekarok között akadnak olyanok is, akik teljesen más irányt vettek, mind zene, mind dalszövegek terén. Az egyik személyes kedvencem, az Eastern Youth például klasszikus OI!-bandaként indult, majd egyre dallamosabb, melankolikusabb zenét kezdtek játszani. Eleinte leginkább a Jawbreaker-féle emo-punk vonal volt jellemző a hangzásukra (utolsó OI!-lemezükön, az 1993-ban megjelent Eastern Youth-on ez már erősen érezhető), később azonban az egyik legismertebb japán indie-altrock bandává nőtték ki magukat.
Fanzinek és külsőségek: minden egyéb, ami a szubkultúra része
A kilencvenes években nemcsak a szkinhed zene, de a fanzinek is terjedni kezdtek a felkelő nap országában. Olyan „skinzine-ek” jelentek meg, mint a Tomorrow, melynek borítóit egymás mellé rakva jó képet kaphatunk a mozgalom ideológiai alakulásáról. A politikamentes/nacionalista OI! vonaltól az NS eszmék felé való eltolódásról, majd a súlyosabb, metálosabb hangzásig való megérkezésről, amit a kilencedik szám borítóján látható, Motörhead logóra hajazó figura remekül jelképez.
Idővel persze nemcsak a zene, de az öltözködés is változott. Az eleinte a nyugati mintához hasonlóan a japán skinek is a Martens bakancs, bomber dzseki és Fred Perry / Lonsdale felső szentháromságot részesítették előnyben, mára azonban az ismert bandák és rajongóik megjelenése is konszolidáltabbá vált: a koncert- és promóvideókon inkább hétköznapibb, a hardcore színtérre jellemző ruhadarabokat fedezhetünk fel.
Hol és mivel érdemes kezdenem?
A nagy videómegosztóknak hála ma már az új megjelenések mellett aránylag sok, ritka lemez is elérhető. Többek között olyan válogatások, melyek jó kiindulópontot jelentenek, ha valaki ismerkedni szeretne a japán szkinhed zenével. Példának okáért az a karácsonyi OI!-válogatás, amin a Sledgehammer (ekkor még klasszikus OI!-zenét játszva) először jelent meg három stúdiófelvétellel, két saját dallal és a Jingle Bells egy kopaszosan újraértelmezett feldolgozásával. De kezdésképp érdemes ránézni a Japanese Movement kislemezre, a Made in Japan, a Werewolfen – The Japanese Samurai OI compilation vagy a Fight Back for the Rising Sun című válogatásokra is.
És hogy “fasiszta” leszel-e attól, hogy japán nacionalista zenekarokat hallgatsz? Nos, automatikusan náci háborús bűnös lesz-e valakiből, ha elolvassa a Mein Kampfot (főként, ha ezt eredeti nyelven teszi úgy, hogy közben nem tud németül)? Természetesen nem. Ha pedig valamilyen oknál fogva mégis ettől rettegnél, érdemes tudni, hogy a japán jobboldali kopaszok – habár ultranacionalisták – dalaikban nem éltetik Hitlert és a Harmadik Birodalmat. A szamuráj ősök szelleme vezérli útjukat, a saját földjük és kultúrájuk iránti tisztelet és hűség. A felmenőidet tisztelni és becsülni pedig – insert some ifjúkommunista kényszeres sikoltozás here – véleményem szerint egyáltalán nem tekinthető elítélendő bűnnek.
¯\_(ツ)_/¯
(A borítóképen a Bull the Buffalos zenekar látható.)
A Keszon.hu főszerkesztője, az Entropláza irodalmi magazin szerkesztője. Író, újságíró, copywriter, japanofil.
