Be vagyok ragadva két Budapest közé. Két egyformán abszurd és egyformán visszataszító dimenzió peremén csorgó sörhabon csúszkálva keresem, de nem találom az elvesztett egyensúlyomat. Itt dekkolok a klub ajtaja előtt, pontosabban az ajtóval átellenes utcasarkon egy közlekedési táblának támaszkodva figyelem kétkedve a jól megtermett, feketebőrű ajtónálló fiatalembert.

Túlzottan el van foglalva azzal, hogy minél jobban szemügyre vegye a mellette elhaladó japán turistalányok hátsóját, így képtelen észrevenni a háta mögül a mindenféle festményekkel teleaggatott, meglehetősen impozánsnak tűnő előtérből az utcára sunnyogó, szökésben lévő kubai dallamokat. Láthatóan elfoglalt, így egy ideig hezitálok, nem vagyok egészen biztos abban, hogy jó ötlet lenne-e odamenni hozzá és megkérdezni, hogy:

bocsánat, barátom! Itt lesz ma este az Élettér-Elmélet koncert?

Aztán végül győz a kétely és úgy döntök, hogy ha már Isten a hatodik napon megteremtette a mobiltelefont, akkor felívom inkább a cimborámat és tőle kérek segítséget, hátha ez a módszer jobban működik. „Te Timúr, figyelj már! Állnak a klub ajtajában nagydarab, magukat kubai zenére illegető néger kidobók, akik épp japán turistalányok seggét stírölik, vagy pedig egyedül nekem sikerült a négyes-hatos pótlóbusszal egy egészen más, furcsa dimenzióba átlépni anélkül, hogy ezt egészen idáig észrevettem volna?  Ja, hogy csak kurvára rossz helyen vagyok, mert Budapest belvárosában egymástól alig pár kilométer távolságra két Fészek klub is található? Az mindjárt más!”

Alig sikerül azonban egy húgyszagú mellékutcának álcázott féreglyukon át kikeverednem a Fészek klubok tömkelege által uralt dimenzió fogságából, a Blaha Lujza tér közelében ismét újabb alternatív valóságban találom magam. A Rákóczi út egyik épülete porzik, füstöl, velem szemben talpig fegyverbe öltözött készenléti rendőrök menetelnek, az utamat pedig egy kezében telefonnal hadonászó figura állja el. Nem, nem mehetek tovább, át kell mennem a másik oldalra. Láthatóan valami nagyon fontos dolog történt. Tekintve a napról napra egyre inkább élesedő, torkunkhoz szorított pengét, amit európai közállapotoknak hívunk, elsőre talán azt mondanám, hogy épp terrortámadás vagy akciófilm-forgatás zajlik, esetleg mindkettő egyszerre. Lehet, hogy a sarki giroszárussal fényképezkedő Harrison Ford robbantotta fel magát egy szelfibotnak álcázott csőbombával. (Egyébként, mint később kiderül valóban csak valami játékfilm-féle forgatásáról van szó, azonban annak bizonyítékaként, hogy Budapest valóban különböző, de egy idősíkban létező dimenziókra szakadt, másfél órával később tényleg  bomba robban, alig pár utcára a felvétel helyszínétől. Bassza meg.)

Az előre nem bekalkulált késés ellenére még azelőtt sikerül megérkeznem az Astoria metróállomás mellett található, valódi helyszínre, mielőtt a Demodex névre keresztelt Barangó-Csati-Penge trio belekezdene a műsorába. Az, hogy a magyar szobazene egyik illusztris darabjával, a Nem Kell a Modernség című opusszal indítanak, alapvetően pozitív energiákkal tölt fel, és kezdem végre kevésbé bánni azt, hogy kitettem a lábamat otthonról. A dalok aztán végig egyben vannak, van energia a műsorban, a basszus kifejezetten szépen dörmög, és két sör után már egészen kezdek megfeledkezni az egymásra csúszott, különböző dimenziók létezéséről. A szövegek egy részét Bada-versek teszik ki, másik felét pedig Barangó saját költeményei, utóbbiakat személy szerint még mindig jobban kedvelem. Nem mondom, hogy a frissesség és az eredetiség netovábbja a produkció, de Barangó kifejezetten ügyes basszusjátéka abszolút elviszi a hátán a műsort.

A szünetben a pultnál állva azon rejtély megfejtésén munkálkodunk, hogy az egyébként a föld alatt egy szinttel elhelyezkedő klubhelyiség vajon kínai étteremként funkcionálhatott-e a szebb napokban vagy a plafon fura stukkói is az újra eszembe jutó alternatív valóságokkal és furcsa dimenziókkal állhatnak valamiféle kapcsolatban. Mielőtt sikerülne rájönnünk, valaki már közli is, hogy a szomszédos kisteremben hamarosan kezdődik az est soron következő attrakciója, a Fényfehér Istvánék által celebrált elektronikus fekete mise, úgyhogy egy újabb vizes Soproni meg egy feles Jack Daniels után átvonulunk a már szinte dugig levő, fülledt kisterembe.

Egy Ra-I-zinger koncertet végigállni nagyjából olyan, mint élve megpácolódni a sűrű, forró levegőjű, izzadtságszagú pokol legmélyebb bugyrainak egyikében. A digitális inkvizíció két önjelölt, gestaporuhás bíborosa monoton zajokat generálva végez förtelmesen vontatott audiovizuális maszturbációt a színpadon, a közönség pedig egyfajta élő díszletként, bio-dekorációként asszisztál a látszólag soha véget nem érő szertartáshoz. Nagy valószínűséggel nem esek túlzásba akkor, ha ki merem jelenteni, hogy a Ra-I-zingernél iszonyúbb dolgot még soha az életben nem volt szerencsém élőben megtapasztalni (és ez most véletlenül sem valami elbaszott avantgárd bók akart lenni).  Értem én a viccet, meg értem azt is, hogy a performansz egyértelmű célja a káoszos, idegtépő massza kikeverése a zajok, a szövegek, a jelmezek, valamint a vizuális effektek összeolvasztásának segítségével. Egy olyasféle, extremitásoktól csöpögő, ragacsos mixtúra akar ez lenni, amit az átlag kispolgár gyomra képtelen bevenni, ami előtt a hétköznapi kultúrtermék-fogyasztó rémülten, értetlenül kellene, hogy álljon. A két sötét napszemüveges alak a gyermekekkel fajtalankodó üreglakókról károg, miközben a háttérben Gabriele Amorth atyáról kivetített mozgóképek peregnek, de a legőszintébb reakciót a közönségből talán az az ittas figura produkálja, aki nagyjából a műsor felénél feladja a harcot és a mellettem lévő padon ülve, fejét a falnak döntve nemes egyszerűséggel elalszik.

A Ra-I-zinger pórusaiból ugyanis szivárog az altató hatású, savanyú izzadtságszag, ami fojtogatóan tölti be a termet, és a harmadik tétel után nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy „mikor lesz már ennek vége, bassza meg az ég!?”

A műsor után a klub előterében lelkes művészlélek fejtegeti frissen kiötlött, roppant eredetinek gondolt tézisét, mely szerint „a dadaizmus lényege az, hogy odabasszon.” Az őt figyelő kopaszra nyírt lány áhítattal bólogat és meg sem fordul a fejében az, hogy az egykori dadaista művészek nagy valószínűséggel forognak a sírjukban, ha látják, hogy vannak olyan fiatalok, akik egy idén százéves művészeti irányzatot frissnek és eredetinek gondolnak, és a világban jelenleg zajló dolgokra releváns válaszreakcióként próbálnak értelmezni, egyszóval nem csinálnak mást, mint a saját nagyapáik seggében turkálva próbálják megváltani a világot.

József Attilaként levegőért kapkodva török fel a felszínre, azonnal tarhálva egy cigarettát, majd mikor sikerül a füstszűrő felét is elszívnom, tarhálok egy újabbat. Érzem, hogy a tüdőmben dolgozni kezd a kátrány, és kissé sikerül végre felszabadulnom. Odalent már javában zajlanak az előkészületek, az Élettér-Elmélet elvégzi a kötelező beállást (én ma már nem fogok rendesen beállni, mert gyakorlatilag az összes idáig elfogyasztott alkoholt sikerült magamból nemes egyszerűséggel kiizzadni a Ra-I-zinger műsora alatt), a whisky ára pedig rejtélyes módon megemelkedik száz forinttal a fél órával korábbihoz képest. Nyilván a pultosok nem tehetnek erről, ismét nekem sikerült a lépcsőn lefelé botorkálva egy alternatív dimenzió peremét súrolnom és átesnem egy valóságba, ahol az ital nem hétszáz forint felesenként, hanem nyolc. Habár, ha jobban belegondolok, lehetséges, hogy az általunk megélt realitás is pusztán valamiféle groteszk leképződése annak, ami valahol, valamilyen formában az igazságként létezik, hiszen egy normális világban az univerzum törvényei egyszerűen nem engednék ilyen szörnyűséges anomália létezését. A féldeci nem lehetne konvencionálisan négy cent, a féldeci az tisztességgel és becsülettel legyen fél kibaszott deciliter, ha már a nevében is afféle eleve elrendelésként benne foglaltatik az kimérendő italmennyiség pontos űrtartalma.

Az Élettér-Elmélet nagyjából azt hozza, amit már előre számítani lehetett. Felcsendül az összes klasszikus melódia, van Sztálin-orgona, erősödő nyugati szél, megtudjuk, hogy a zsidó gyermekek létszáma a világban meglehetősen magas, és azt is, hogy a feketebőrű egyéneket etetni nem tanácsos cselekedet. Mészáros Csaba hol a szöveget felejti el, hol pedig fogalma sincs arról, mit is kellene kotta szerint klimpíroznia, de ez tulajdonképpen így van rendjén. Ha minden a helyén lenne és hiba nélkül zajlana le a performansz, akkor az egész műsor afféle félhalott nosztalgiaest hangulatát árasztaná, így viszont kifejezetten autentikus Élettér-Elmélet élményben részesülhetünk.

Mondjuk az, hogy talán két dalt sikerül úgy előadni, ahogyan kellene, már kicsit lehet, hogy túlzás, de azért az egész produkció szerethető és üde színfoltja a magyar undergroundnak így újra, egy este erejéig feltámasztva hamvaiból. Hogy a folytatásnak lenne-e értelme, azt személy szerint most nem szeretném feszegetni, nyilván az Élettér-Elmélet által képviselt radikalizmus olyasfajta jelenség, amiben így vagy úgy, de a mai napig látok azért potenciált. Ciklon B-ről és faji elrendeződésről énekelni minimalista szintetizátorzenére elvégre napjaink társadalmi-politikai viszonyait tekintve is maximálisan felháborító dolog, a százszázalékos punk beleszarás pedig annak ellenére is becsülendő, hogy azért néhol kicsit már túlzásnak érzem az egyre csak halmozódó malőrök sokaságát.

Mindent összegezve a Fészekben töltött este akarva-akaratlanul vegyes érzelmekkel tölt el. Úgy érzem, a magyar underground-avantgárd színtér is két furcsa dimenzió közé szorulva vergődik jelenleg: az egyik élettel, ötletekkel és lehetőségekkel teli univerzum, a másik pedig egy hatalmas múzeumi tárlat részeként létező, viasz- és izzadtságszagot árasztó, hús-vér panoptikum.

Aljas módon, a sötétség leple alatt, angolosan távozok a helyszínről és a 950-es éjszakai járatra felszállva csak remélni tudom, hogy épségben sikerül eljutni a Népligetig anélkül, hogy elővigyázatlanul belecsúsznánk egy újabb, ki tudja miféle szörnyűségektől hemzsegő, idegen dimenzió felé vezető féreglyukba. Utazás közben valamiért a Csermanek Lakótelep néhány klasszikus sora jut eszembe, és furcsa módon egészen addig képtelen vagyok kiverni a fejemből a dallamot, míg a beszámoló megírásának a végére nem érek:

“Nyaktilóval büntesd azt

Ki színpadokon ordibál,

Csírájában rohadjon el

Önismétlő avantgárd!”