1.

-Há’ de figyeljetek má’! Amúgy meg ki a rákos faszom az a Farkas Flórián!?

Hangzik fel az igencsak akkurátus kérdés, nem is olyan messze tőlem, az egyes villamos Óbuda felé robogó szerelvényének egyik tömött kocsijában. Meghatározhatatlan korú, ősz szakállas, szakadt ruhás figura ül az ablak mellett, arca barázdált és mocskos, mint az autópálya melletti szántóföld egy forró, poros, nyári délutánon. Három társa (vagy inkább sorstársa), akiknek gyűrűjében feszeng, hasonló, bűzös, szakadt fickók. Együtt alkotnak egy nagy, boldog, húgyszagú családot.

-Katona! Maga kussol, nem pofázik! Egyébként is megmondtam, vigyázzba’ üljön!

Érkezik azonnal a válasz a vele szemben ülő, magát láthatóan rangidősnek kikiáltó, alig 150 centis, züllött kerti törpétől, akinek a szája habzik és a délutáni napfényben csillogó nyálgyöngyöket fröccsent a villamos egyébként is koszos, mindenféle kriksz-kraksszal összekarcolt ablakára. A mellette helyet foglaló, egészen idáig csendben egy száraz kiflivéget tördelő, nyakigláb figura üveges tekintettel néz fel, majd nikotin marta bajsza alól úgy ereszt el pár, károgó hangot, mintha csak a téren bandázó, fiatal varjak egyike költözött volna rég megüresedett, megviselt testébe.

-Ne legyél má’ bunkó, Lajos, hát ő az az ipse, akit a covjetek hetvenvalahányba’ fellőttek a Holdba!

További vitatkozni ezen innentől kezdve azt hiszem, felesleges is lenne. A kérdést eredetileg feltevő fél egy darabig üveges tekintettel bámul maga elé, majd meghúzza a kezében lévő műanyag borospalackot és rágyújt egy régi nótára: „Kicsiny falum, ott születtem én, nem volt gyertya, nem volt lámpafény…”. A villamos leginkább valamiféle züllött, önkéntes dalárdára kezd hasonlítani, mikor a magukról valamit alig tudó, részeg cimborák egytől-egyig csatlakoznak a madárijesztőhöz, és szinte torkuk szakadtából kezdik üvölteni a keserédes dallamokat.

„Megírom majd, jó anyám neked, ne várj haza, többé nem megyek!”.

Zeng az ének, egészen a híres-neves Hős utcai megállóig, ahol a habzó szájú, hatalommániás kerti törpe, az önkéntes szakaszvezető megálljt parancsol, és ellentmondást nem tűrve leszállítja a villamosról az egész, tablettásbor gőzében párolt, csapzott férfikórust.  Utánuk a csípős vizeletszagon és az okoskodó nyakigláb figura nadrágszárából csordogáló, híg, barna löttyön kívül nem marad más, csak a levegőben ugyan szabad szemmel láthatatlan, de határozottan érezhető, szinte ízlelhető és tapintható, keserű közhangulat. Már csak egy megálló és végre én is szabadulok.

2.

Oh, édes, gondtalan munkanélküli lét, húgyszagú szabadság, barna foltos kétségbeesés. Szinte csak most ültem le a számítógép elé a legutóbbi munkahelyemen, és tessék, már itt állok a Puskás Ferenc Stadion előtti villamosmegállóban és azon töröm a fejem, hogyan tovább. Miként szabaduljak a lelkemre nehezedő bizonytalanság súlya alól, az emberi lét fájdalmától? Miből legyen két hónap múlva kenyér az asztalon? Hét elején ugyanis hirtelen felindulásból fogtam magam és – habár nem hangzik túl elegánsan, de hát ez van – felmondtam a faszba.

Sajnos az a fajta ember vagyok, aki képtelen elviselni a bezártságot. Az, hogy a helyszín egy kulcsra zárt börtöncella, egy két emelet közt beragadt lift vagy épp egy légkondicionált iroda hosszú távon meglehetősen kényelmetlen forgószéke, tulajdonképpen mindegy. Képtelen vagyok egy helyen pár hónapnál tovább megmaradni, rabosított cellatölteléknek, kisemmizett haszonállatnak érzem magam, és ez egyáltalán nem az én stílusom. Na meg azt hiszem, az is közrejátszott ebben a döntésben, hogy az elmúlt időszakban talán kissé sikerült túltolnom a jó öreg Chinaski-figurát. Négy hónap állástalanság, majd két hónap görcsös monotónia, koránkelés, kora estig tartó munkaidő, és megbízhatatlan automatákból vásárolt, végletekig vizezett, instant kávé. Aztán este pár pohár bor, esetleg néhány doboz sör, hétvégén pedig irány a lóversenypálya. Lassan három hónapja ugyanis minden egyéb rögeszmém mellett még a Lovira is kijárok. Szép karrier, mondhatnánk, na de természetesen, mint minden egyéb, halva született próbálkozásommal, nekem ezzel is komoly terveim vannak a jövőben. Főként az, hogy egyszer az életben sikerüljön végre megütnöm azt a kurva jackpotot, másodsorban pedig nem más, mint szociológiai terepmunka ez, a rendszerbe való beépüléssel történő anyaggyűjtés, írói terepszemle.

Szóval a lényeg, hogy egy ideje kijárok hétvégenként a pályára, főként pénteken és vasárnaponként. Vasárnap az ügetőre, pénteken pedig a kéthetente tartott éjszakai futamokra. Utóbbi esetben a program jóval érdekesebb, hiszen a megszokott galopp és ügető futamok mellett agárversenyeket is tartanak, és leginkább ezek felelősek azért, hogy egyáltalán rákaptam a versenypálya látogatásának ízére. Ezek a kutyák ugyanis nem elég, hogy alig fél perc futással elképesztően könnyen össze tudnak hozni az embernek egy alaptétes fogadásból akár három-négy, vagy ne adj’ Isten tizenkétezer forintos nyereséget is, de emellett még elképesztően szép és szeretetreméltó állatok is. Egyszóval az első, valamikor május végén meglátogatott futam óta beleszerettem a távirányítású műnyúl után derekasan rohanó ebekbe, a frissen locsolt, füves pálya illatába, a Pillangó utca panelblokkjai mögött festőien lebukó, aranysárga Napkorong látványába, na meg nem utolsó sorban a fogadásokból befolyó, könnyű pénz lehetőségébe. Ez van. Isten talán majd feloldozza bűnös lelkemet, addig pedig marad a feszült várakozás a hármasbefutókra.

3.

Nem tudom, mennyire proli dolog bevásárolni piából a Puskás melletti kisboltban és úgy érkezni a Derby első napjára, de őszintén szólva nem is érdekel, szóval betérek a homályos kis ázsiai diszkontba és három sörrel meg egy üveg Roséval megpakolva indulok el a Kincse Park felé, reménykedve abban, hogy mint általában, most sem fogja a kutyát sem érdekelni, hogy milyen italt milyen mennyiségben viszek be magammal a lelátóra. A főkapunál mázlim van, lecsengetem az 1500 forintot a beugróért, a táskám tartalma pedig a kutyát sem érdekli. A beléptetőkapunál szobrozó, lelkes diákmunkás olyan vehemenciával tép bele a belépőmbe, hogy a fele leszakad. Saját erejétől megbabonázva néz, mint akinek lefagyott az agya, én meg mondom neki, hogy sebaj, a fogadásra felhasználható, 300 forintos bón azért megmarad, és hát ugyebár ez a lényeg.

Titkon egy kicsit azért reménykedtem abban, hogy a megváltott jegy 1500 pénzért majd háromnapos belépésre jogosít, de a józan eszem természetesen végig azt súgta, hogy ez a mai világban túlságosan is nagylelkű dolog lenne a szervezőktől. Így hát természetesen nem lepődöm meg azon, hogy a belépővel kizárólag a rendezvény első napja látogatható, és abszolúte jogosnak is tartom egyébként, hogy ennyi pénzért nem engednek be a nézőtérre mindenféle jöttment alakot három teljes napra.

Odabent még csak lézengenek a látogatók, dekoratív diáklányok osztogatnak programfüzeteket, már most enyhén szalonspicces apukák mustrálják a rövidnadrágból kikandikáló feneküket, majd a street food standok felé veszik az irányt és a fogadóhelyekkel kezdenek szemezni. Öt-hatéves kisgyermekek szaladgálnak a harmincöt fokos melegben lójelmezbe öltözött fiatal srác körül, és arra gondolok, hogy milyen kurva meleg lehet a plüss lófej alatt, de mégis milyen türelmesen és jófej (jófej a lófej!) módon állja, hogy minden második vendég fényképezkedni szeretne vele. Hiába, na. Biztos jobban megfizetik, mint ahogy engem megfizettek az irodában, vagy pedig egész életben arra vágyott, hogy ló lehessen, mást nem igazán tudok elképzelni.

4.

Egyébként a Derbyről beszámolót írni úgy, hogy annak egész pontosan egy hete vége van, nagyjából annyira friss és aktuális dolog, mint amikor az egyhetes, ugyan nem penészes, ellenben csontszáraz zsemlét nem dobom ki, mondván: jó lesz az még melegszendvicsnek. Én ezzel nagyon is tisztában vagyok, ellenben nem vagyok, és soha nem is voltam a határidők embere. Pláne abban az esetben, ha nem áll felettem valaki és csapkod verbális ostorral, hogy haladjak már végre a munkával. Szóval nem tudom, ki a fenét érdekelne még, hogy mennyien voltak a nyitó nap első futamain, vagy éppen mennyibe került a mezei rántotthús a „kézműves”, „paleo”, vagy a Jóisten se tudja éppen milyen trendi jelzőkkel ellátott, disznó- vagy épp pálmazsírban tocsogó street food bódékban. Nyilvánvalóan már senkit, de ettől függetlenül vagyok annyira decens, hogy ha már belekezdtem az egészbe, akkor így, egy hét késés után is csak megírom a múlt hétvége eseményeit.

Szóval: Az első futam kezdete előtt nagyjából negyedórával sikerül megérkeznem, ami éppen elég arra, hogy tegyek két alaptétes fogadást a legnagyobb esélyekkel induló lóra, meg szokásomhoz híven egy totálisan esélytelenre, mert ugye abban az esetben, ha ő mégis befutna, jóval nagyobb az osztalék, mintha egy favorit nyerné az aktuális futamot. Az ilyen jellegű fogadásaim szinte soha nem szoktak bejönni, a nap első futamain kizárólag akkor sikerül eltalálnom a befutó lovakat, ha valami oknál fogva késve érkezem meg a parkba és már nincs időm megtenni az otthon jó előre kikalkulált, biztosnak tűnő tétjeimet. Most is érzem, hogy ebből bizony nem fogok egy fillért sem zsebre tenni, de bemelegítésnek azért így is megteszi a dolog. A mai nap fő attrakciójának úgysem az ügető vagy a galoppfutamok számítanak, hanem az idén másodjára megrendezett, az előző hetekben lezajlott kvalifikációs futamokon a legjobb teljesítményt nyújtó kutyák felvonultatásával induló, II. magyar agárderby.

Kiülök tehát a lelátóra, megbontom az első, még hideg Drehert, rágyújtok egy cigire és tekintetemet körbehordozom a parkon. A zöld gyepen csipegető varjúkon, a füvet gondosan végigdöngölő, izzadt munkásembereken, meg a pálya közepén elhelyezett, hatalmas kivetítőn, amin a futamok közti szünetekben épp a foci EB aktuális meccsét sugározzák. A lelátó alján egy enyhén ittas úriember hangosan kurjongatja, hogy „Hajrá Magyarország!”, annak ellenére, hogy a csapat egy héttel azelőtt már kiesett az idei mezőnyből. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy igazán kitartó, a csapata mellett a végsőkig kiálló szurkoló, úgynevezett fanatikus. Egyébként, hogy éppen kik játszanak, nem tudom, és hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel. Sosem hatott meg a futball és a meccsek után, előtt, esetleg közben egymásnak eső huligáncsoportokon, meg az utcákat színes matricákkal elárasztó ultrákon kívül más nem igazán érdekel Európa legnépszerűbb tömegsportját illetően. Én jelenleg csak azt szeretném, hogy végre minél hamarabb vége legyen a hangszórókból aljasan üvöltő Soho Party-nak, mert ha valamit, hát akkor Az Éjjel Soha Nem Érhet Véget című dalt lassan húsz éve, becsülettel és rendíthetetlenül gyűlölöm. Még annak ellenére is, hogy ha csak a saját, magamnak való módomon, de végig keményen szorítottam a magyar válogatottnak és majdnem annyira örültem a sikereknek, mint amikor valamikor tavasszal elsőként befutott az életemben először háromszáz forintos alaptéttel fogadásra megtett, Prince nevű agár. Egyszóval innen is emelem kalapom a nemzeti sikerek előtt, ellenben Náksinak, Betty Love-nak, meg azoknak, akik előkaparták a múlt bűzös szemeteskukáiból ezt a borzalmas popslágert, csak annyit üzennék, hogy egész nyugodtan basszák meg magukat, vagy egy általuk választott, tetszőleges, közeli, kedves családtagjukat.

Na, de hagyjuk is ezt inkább. Eltekintve végre a kivetítőtől, első ránézésre leginkább az tűnik fel, hogy ahhoz képest, amit vártam, a nézőszám igen alacsony, mondhatni meglehetősen kevesen vannak eddig, a lelátónak épphogy a negyede telt meg emberekkel, és odalent is épphogy csak lézengenek az érdeklődők egyelőre. Nyilvánvalóan ez annak köszönhető, hogy korán érkeztem, illetve annak is, hogy a hétvége főattrakciója, a 94. Magyar Galopp Derby csak két nap múlva, vasárnap kerül megrendezésre. Az agárversenyek általában kevés fizető nézőt vonzanak, ami azért is meglepő számomra, mert sokkal egyszerűbben lehet velük sokkal jobb pénzt szakítani, mint mondjuk egy átlagos hétvégén megrendezett ügetőfutammal. Vegyük például életem első fogadását, ami a valamikor május második felében megrendezett, Lóverseny az Éjszakában rendezvényen történt. Kőkemény 300 forintot tettem egy agárra, „tét” fogadási típuson, és annak ellenére, hogy (emlékeim szerint) a kutya relatíve favoritnak számított, majd’ 4000 forintot hozott. Ha pedig azt is tekintjük, hogy egy cimborám, aki ugyanezen éjszaka második agárfutamában egy relatíve esélytelennek tűnő, újonc kutyára tett alaptétes fogadással kaszált 12 ezert forintot, akkor szerintem érthető, miért mondom azt, hogy az agárversenyeket valahogy sokkal jobban preferálom, mint az egyszerű hétvégi ügető-, vagy galoppfutamokat.

5.

Egyébként határozottan örülök annak, hogy nincs tömeg és nincs forróság. Kellemesen jár a szél a lelátó műanyag székei között és nyugodtan ihatok meg dohányozhatok kedvemre anélkül, hogy ez bárkit is zavarna. Még annak ellenére is, hogy a rendezvényen a reklámszlogenhez hűen (Derby – A Család Fesztiválja) főként kisgyermekes családok, pocakos, a lóverseny szabályait és a fogadási típusokat egy sör mellett bőszen tanulmányozó apukák, a befutó lovaknak szinte őrjöngve örvendő, fiatal feleségek, illetve a lovakat, és a szerencsejáték-függő, láncdohányos, hangosan kurvaanyázó öregeket figyelő gyermekek képviseltetik magukat. A fekete-, vagy épp hófehér kabriókkal érkező, rózsaszín inges, élre vasalt rövidnadrágot meg Lacoste cipőt viselő újgazdag fiatalok az átlátszó, hosszú, rózsaszín maxiruha alatt csak egy vékony csíknyi fekete tangában feszítő barátnőikkel a lelátó felett meghúzódó, klimatizált étterem 400 férőhelyének egyikén ütik el az időt. Drága pezsgőt iszogatnak, sült húsokat zabálnak és alaptétes fogadások helyett annyi pénzt vernek el egy este folyamán, ami egy egész havi, napi nyolcórás poshadással megszerzett fizetésemnek felel meg. De őket mi itt nem látjuk, velük nem érintkezünk, ők felettünk járnak egy emelettel, egy karnyújtásnyival közelebb a mennyországhoz. Gondolják legalábbis ők, és nem is tudják, mennyit veszítenek azzal, hogy nem látják az eldobált tiketteket egy minimális nyeremény reményében nagy műgonddal átvizsgáló, szakadt, sörszagú öreg fickót, és nem érzik a totális katarzist, amikor kitör az őrjöngés és a szentségelés, ha egy tutinak tűnő tipp valami oknál fogva mégsem jön be az odalent szotyizó, dohányzó, a Turfot mint a Bibliát forgató, hardcore fogadóközönség köreiben.

Itt eszembe is jut most hirtelen, hogy talán elbasztam a beszámoló címének kiválasztását, hiszen a Hunter S. Thompson 1970-es írásától kölcsönzött elnevezés (A Kentucky Derby Züllése és Hanyatlása – The Kentucky Derby is Decadent and Depraved) mentalitását tekintve annyira nem is illik erre a napra (talán erre a rendezvényre sem). A hallban minden hétvégén a TV-ken megjelenő fogadótáblákat figyelő keménymag nagy része az 1500 forintos belépő és a nem mindennapos felhajtás miatt szépen, csendben elmaradt, az uzsonnára a kaviárt kokainnal leöblítő, tízezresekkel dobálózó réteg pedig vagy nem merészkedett egészen idáig a lelátóra, vagy egyáltalán nem is képviselteti magát a Derby első napján. Természetesen jómagam is az előbbit tartom valószínűbbnek, de lényeg a lényegben, ez idáig tényleg főként családokat és érdeklődő fiatalokat látok mozgolódni, és úgy érzem, a dekadens és zülött jelzőket sokkal inkább a gesztipéter-féle Nemzeti Vágta nevű parasztvakító pénzszivattyúra kellett volna megtartanom, na de már mindegy, ez így marad. Annyi baj legyen. Nagyon az elején járunk még, szinte bármi megtörténhet, ahogyan történik is, hiszen az első futamban az általam tétre, illetve befutóra megtett lovak ( Diplomata, Tropical Maroon, és Pergőtűz) közül kettő jó helyen végez, azonban a befutó sorrendet sajnos nem sikerült eltalálnom. Így csak egy tét fogadást nyerek, ami össze-vissza 60 forint hasznot hoz. Ez nyilván még nem a világ vége, lehetett volna rosszabb is, és itt lapul még a zsebemben 10 rugó az előző fizetésből, amit azért, ha jól mennek a dolgok, jó lenne a nap végére minimum megduplázni.

6.

-Höhh, höhhöh, most fog futni a Caramel!

Hangzik egy tőlem nem messze ülő, enyhén spicces apukától a bohókás megnyilatkozás az este utolsó futama után, amikor én már 12 ezer forinttal gazdagabban, a fejemben jó pár sörrel és fél üveg roséval szemlélem tovább a lelátóról szépen, lassan szétszéledő sokaságot.

Az első lovasfutamokon természetesen csak vesztettem, aztán az agárfutam visszahozta a reményem az életben, valamint a mínusz párezer forintom nagyobb részét. Ennek azért határozottan örülök. Habár a mezőny meglehetősen kiegyensúlyozottnak látszott, azért a Jazzy névre keresztelt kutya hozta a formáját és elsőként futott be, tétre be is jött, a várva várt hármasbefutót azonban mint eddig mindig, megint sikerült bebuknom. Túlzottan azért nem bánkódtam, az ebekkel így is sikerült minimalizálni a veszteséget. Na meg az első futam egyébként is csak afféle melegítés az azt követő, II. Magyar Agárderbyre, amin, úgymond a kutyák krémje, a korábbi versenyek legjobbjai futnak a győzelemért.

A Rally-Prince-Booksy (elméletileg Buksi ejtik, de nekem már életem végéig csak BUXI-ként fog megmaradni) hármassal meglehetősen erős kapcsolatot ápolok, életem első vesztes fogadása ugyanis az utóbbihoz, első nyereséges tétje a másodikhoz, a legtöbbször bejött fogadások száma pedig az elsőhöz köthető. Booksy-ban azóta nem bízom, hogy rögtön az első fogadásomat sikerült buknom neki köszönhetően, ugyanis, ha jól emlékszem, őt futotta le teljesen lazán a korábban ezen a pályán egyáltalán nem versenyzett Baby. A nap favoritja (és egyébként az én személyes favoritom is) egyértelműen a korábban már bizonyított Rally, rá teszek is egy 600 forintos tét alapú fogadást. Hosszas gondolkodás után a korábban csalódást okozó Booksy-t inkább ki is ejtem a mezőnyből, és helyette a szintén ismerős Cody-t bevéve a hármasba, az esélyeseket kicsit megkeverve teszek egy hármasbefutót is, Rally-Cody-Prince szentháromság sorrendjében. Biztos, ami biztos, Cody-t helyre is megteszem, háromszáz forint ide vagy oda már nem oszt, nem szoroz, ha semmi más nem jönne be, remélem egy 1,6-2,5 környéki szorzós nyeremény legalább ezzel meglesz, a semminél azért ez is több egy kicsivel.

A kutyák starthoz állnak, a műnyúl kilő, mint a revolverből szálló puskagolyó. Az élbolyban fej-fej mellett halad a három várományos eb, csak egy pillanatra rondít bele a tökéletes képbe egy negyedik, akinek a nevére már sajnos nem emlékszem, de majdnem rám hozza az infarktust azelőtt, hogy véget érne a szemvillanás alatt lezajló verseny. A sorrend egyelőre nem hivatalos, de biztos vagyok abban, hogy Fortuna most az én oldalamra állt, hiszen mindent tisztán láttam a kivetítőn. Az alig egy pillanatig tartó II. Magyar Agárderby befutója egyértelműen a szezon favoritja, Rally, utána szinte fej-fej mellett érkezik meg az ösztöneim által a futam előtt javalsolt Cody, és a szívemben különleges helyet elfoglaló Prince. Egy pillanatig el sem hiszem, de megvan életem első hármasbefutója! A rohadt, kurva mindenit, hát egyszer végre sikerült kétezer forintnál többet nyernem ebben a mocskos életben! Erre bizony újra inni kell!

7.

Szóval mindent összevetve 12 ezer forintos profittal távozom ma a pályáról, ha beszámítjuk a belépőt, a sört, meg a kaját, a haszon még úgyis nagyjából 8000-8500 forint körüli összeg lehet. Nem nagy dolog, de azért nem olyan rossz egy napra, tekintve, hogy a fizetésem napi nyolc órában 5000-5500 forint volt az irodában. Ha lett volna eszem persze, nem aprópénzzel játszottam volna meg a hármasbefutót, és ebben az esetben nem csak tíz rugóval távoztam volna a kasszától, de hát így is bőven a duplájával indulok haza annak, amit kihoztam magammal a pályára. Persze nem kaszáltam akkorát, mint a sorban előttem álló, nejlonszatyros, övtáskás, bundesliga-sérós fickó, aki az agárfutamok előtti galoppal szinte bankot robbantott. Annyi zsetont gyűjtött be, hogy a pénztáros néni nem tudja kifizetni a nyereményét, és módszeresen körbe kell járnia a közelben lévő kollégákat, hogy begyűjtse a saját kasszájából hiányzó tízezreseket. Eközben a neoncsövek természetellenes fénye dicsőségesen csillog a néha-néha idegesen háta mögé tekintgető győztes kezében szorongatott, otthonról hozott Kőbányai aranyszínű dobozán.

A lelátó szinte szemvillanásnyi idő alatt ürül ki. Csak pár bohém fiatal marad a felső sorokban, kezükben félig üres borosüveggel, fejükben az ital és a versenyek okozta mámorral szemlélik a naplementét, ami valahogy innen a Kincsemből nézve egyébként is sokkal színesebbnek és monumentálisabbnak tűnik, mint a város egyéb pontjairól nézve. Pont olyan, mint egy zsibvásáron fillérekért árult, aranykeretes olajfestmény, vagy egy kezdő fotós által Facebookon megosztott, halálra effektezett, giccses kép. De mit kertelek én itt, az üres lelátó tövében állva nézni, ahogyan locsolják a hatalmas, üres pályát, amin alig fél órával ezelőtt még komoly küzdelmek folytak, mélyen tüdőre szívni a frissen vágott, nedves, nyári fű illatát egészen romantikus érzés.

A közönség már odakint sündörög a street foodos standok körül, az apukák egy utolsó sörben vagy rántotthúsos szendvicsben, a gyerekek egy haszontalan lufiállat vagy egy fluoreszkáló gumikarkötő beszerzésének reményében rágják anyuci fülét, aki határozott nemmel utasítja el a kívánalmakat, és alig várja, hogy az est sztárfellépője, egy ország széplelkű cigánymuzsikusa, Caramel belekezdjen műsorába.

A művészúr, becsületére váljék, legalább élő zenekarral áll a színpadra, bár annyi pénzért, amennyit egy ilyen fellépésért kaphat, elég gyalázatos is lenne, ha a falunapos playback szettet hozná magával. Meg egyébként is, a körhinták, a posztmodern lacikonyhás bódék, illetve az ötszáz forintos csapolt Soproni ellenében nem a vurstliban ad elő. Bármennyire is próbál azonban interakcióban maradni a közönséggel, erőltetett viccekkel fenntartani az emberek érdeklődését, az egész valahogy elképesztően kínosan sül el, és nem marad más, csak a modoros, rádióbarát, fejünk tetejére álmosítóan rátelepedő unalom. Az egész teljes mértékben ugyanúgy szól, ahogyan a Class FM-ről folyt a munkahelyen a hangszórókból, napról napra szinte ugyanabban az időpontban, hónapokon át, nem kímélve a tűrőképességemet. Egy újabb drága hakni az egész, semmi több, de hát ki várt egyáltalán többet egy olyan embertől, akit egy évről évre uniformizált, szórakoztató produktumokat kitermelő tv-műsor producerei és menedzserei gyúrtak össze abból a célból, hogy legyen kin sápítoznia pár hónapig a Story meg a Best magazinok olvasótáborának?

8.

Hazafelé a villamos természetesen nem jár, csak a Hidegkuti Nándor Stadion megállóig. Ott leszállítanak és meg kell várni a pótlóbuszt, a szerelvény meg megy pihenni a remízbe. Egy egészségeset szitkozódom magamban, majd hálát adok a Jóistennek, amiért három hónapja nem hagyja, hogy bérletet váltsak. Fizetni ezért? Minek? Nem az a csoda, ha időben jön a villamos, hanem az, ha egyáltalán megérkezik, ki tud állni a megállóból és úgy tudom naponta végigutazni az átlagos négy-öt megállómat, hogy nem vágják át a torkomat a megélhetési bűnözők, vagy nem kapok el valami rusnya gombás fertőzést a zsíros, retkes kapaszkodókat markolászva.

Amíg a buszra várok, szívesen rágyújtanék egy staubra, na de a villamosmegállóban nem lehet dohányozni, ötvenezer forintom meg nincs arra, hogy kicsengessem a büntetést. Na meg amúgy is, látom, hogy egy alak a távolban már jó előre kiszúrt magának, és megindult felém, némi alamizsna reményében. Nyurga, majdnem két méter magas, mocskos, kék mackónadrágot (szürkében azért trendibb lenne) és egy szakad Nagy-Magyarországos pólót viselő cigányember közelít, tekintete ködös, motorikus funkciói innen látom, nincsenek a toppon. Ide-oda billeg, egyik betonpillértől a másikig támolyog ingatagon, néha félő, hogy egyszerűen kidől a villamossínre. Pólóján Árpád vezér képe úgy jár fel-alá, mintha csak épp erősen hepe-hupás hegyvidéken lovagolna be az óhazába. Fél percbe telik legalább, de végül a kétes figura ideér hozzám, és hatalmas erőlködés árán sikerül megszólítania.

-Neh-neheh haragudj, tessstvér! Egy sz-sszhál cihigihhht…

Nyelve botladozik, szeme kettéáll, szájából bűzös, ragacsos nyál csordogál végig borostás állán. Látszik rajta, hogy a kezében cipelt, édes fehér kannás bor megtette a hatását, és egy ideje már beállt nála a klinikai halál. Még csak időm sincs arra, hogy válaszoljak, a kellemetlen szagot árasztó jövevény szinte megpördül saját tengelye körül, és mintha egyik pillanatról a másikra felszívódna, eltűnik az egyik betonpillér takarásában, és a szomszédos oldal megállójának széksora mellé lerogyva pár perc múlva már az igazak álmát alussza.

Jó éjszakát, barátom! Pedig Istenre esküszöm, ma jó napom volt, simán adtam volna egy szál cigit, meg még tüzet is hozzá!

9.

-Sziasztok! Vikidál Gyula vagyok, és valami nagyon fontosat szeretnék nektek mondani: a hererák GYÓGYÍTHATÓ!

Több mint tíz évvel ezelőtt egy borongós, téli reggelen találkoztam először azzal a sistergős VHS kazettán megjelent hererák-prevenciós oktatófilmmel, melyben Vikidál Gyula két, az István, a Király rockoperából kivágott, random jelenet között beszél arról, mennyire fontos serdülő korban a herék rendszeres önvizsgálata. A filmet védőnő és az iskolaorvos vetítette le nekünk egy szexuális felvilágosító előadás keretei közt, és hát gondolhatjuk, hogy akkor ez harminckét hormontúltengéses, fiatal fiú körében (műszaki középiskolába jártam, az igazat megvallva, magam sem annyira tudom, miért…) minimum általános derültséget keltett. Persze, ha ehhez még hozzászámítjuk azt is, hogy közben a padsorok között körbejárt egy fröccsöntött gumiból készült, az önvizsgálat módszereinek elsajátítását segíteni hivatott, ál-herezacskó, melynek a belsejében lévő golyókon ki kellett tapogatni a daganatos elváltozást jelző, műanyag duzzanatokat, azt hiszem mondhatjuk, hogy a hatás egészen leírhatatlan volt. Afféle totális anarchia.

Ez a pillanat olyannyira mély nyomot hagyott bennem, hogy az ott, akkor látott filmet azóta magyar trash szent gráljaként kezelem, és minden lehetséges követ megmozgatva próbálom rátenni a kezem egy kópiára, de a feladat tulajdonképpen évek óta a lehetetlennel tűnik egyenlőnek. Erre pont itt, pont most, a Derby utolsó napján kell találkoznom egy volt évfolyamtársammal, aki, mióta nem láttam, szülővárosunk egyik patinás középiskolájában oktat erkölcstant a züllött életű nebulóknak és nem mellesleg még felelősségteljes, osztályfőnöki feladatok ellátására is vállalkozott. Amennyiben ez nem lenne önmagában eléggé szürreális, találkozásunkkor két osztálytermi sztori közé szinte csak úgy beszúrva említi meg, hogy nem is olyan régen, a diákjainak tartott prevenciós oktatás keretei közt miféle elképesztő dologgal kellett szembesülnie. Meg sem várom, míg végigmondja a sztorit, izgatottan szavába vágva kérdezem: ugye az ominózus Vikidál-kazettáról van szó? És igen, arról.

Alig akartam hinni a fülemnek, hiszen ennyire közel még sosem jártam a szent grál megkaparintásához. Annyi éven át hiába meséltem erről a kizárólag VHS kazettán terjesztett, csodálatosan szürreális oktatóanyagról bárkinek, szinte senki nem akart hinni a létezésében. A legtöbben csak legyintettek, feltételezve, hogy csak kitaláltam vagy hallucináltam az egészet, és a szóban forgó anyag a valóságban nem is létezik. Ilyen ugyanis egy civilizált világban, ahol az emberek eredményesen kezelnek korábban halálosnak titulált betegségeket, ahol a technológiai fejlődésnek köszönhetően a világ legtávolabbi felén élő ismerőseinkkel is bármikor úgy társaloghatunk, mintha alig egy háztömbnyire lennének tőlünk, vagy ahol lassan elérkezünk a repülő autók és a valósághű virtuális realitás korába, na, egy olyan világban ilyesfajta audiovizuális produktum egyszerűen nem létezhet. Nem akarnak hinni a létezésében, pedig nagyon is valódi! Tudniillik sem a hererák, sem pedig Vikidál Gyula nem tartoznak azon témakörök közé, melyekkel az ember csak úgy jókedvében, bohókás módon viccelődni szokott.

Nos, a Lovi tehát ilyen, és ehhez hasonló régi ismertségek felfrissítésére és ápolására is kiválóan alkalmas hely, amely nem mellékesen még saját szent grálunk (legyen az egy tárgy, egy eszme, esetleg egy régóta vágyott, mesébe illő kapcsolat) megtalálásában is hatalmas segítségünkre lehet. Habár a kazettát megkaparintanom nem sikerült egyelőre, de szívemet így is boldogság töltötte el és a reménység felcsillanó sugarai világítják meg életem. Végre, valaki más is tud a létezéséről! Végre, már csak egy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy egyszer megkaparinthassam a magyar VHS korszak egyik legfényesebben csillogó gyöngyszemét, a honi audiovizuális trash ékkövét, az ominózus rákellenes Vikidál-kazettát!

Nos, nagyjából ennyit tudok elmondani így, több mint egy teljes hónappal a Derby végeztével, hiszen más, közhasznú információ közlésének ekkora csúszással sok értelme már nem lenne. Az, hogy a 94. Magyar Derby győztese a Maronka Gábor idomítása alól kikerült, olasz zsoké által lovagolt Merion lett, aki alig egy nyakhosszal előzte meg az általam is tétre megtett, szépreményű és hangzatos nevű Sárkányfűt, nyilvánvalóan már nem túl sok olvasót érdekelne, hiszen aki eddig kíváncsi volt a tényekre, az valószínűleg már rég ráguglizott a végső eredményre. Persze rizsázhatnék oldalakat arról, hogy a hangulat egyébként fergeteges volt, a lelátón az olimpiai lángnál is fényesebben lobogott a verseny előtt osztogatott, a Kincsem+ játékot népszerűsítő promóciós zászlók piros tengere, Miss Lovi nyári napfényben csillogó fekete lovaglócsizmájában és fehér nadrágjában látványosabban riszálta a fenekét, mint valaha, én pedig a végsőkig reménykedtem Sárkányfű győzelmében, akire impozáns statisztikája helyett pusztán neve miatt fogadtam. Van ugyanis egy meglehetősen sajátos rendszerem, amely nem többől, mint abból áll, hogy a túlzottan szoros mezőnyökben, ahol nehéz lenne pusztán a statisztika alapján dönteni 10-14 ló közül, kiválasztok egyet, akinek a legfurcsább, legkülönlegesebb, vagy épp legidiótább neve van, és rá teszek egy alaptétes fogadást, reménykedve abban, hogy hátha.

Hogy őszinte legyek, a nyár folyamán ez a technika több alkalommal be is vált, és alig egy párszor csúsztam le a befutóról. És tessék, Sárkányfű esetében is alig egy nyakhosszon múlt a győzelem, ami azért valljuk be, nem nagy távolság, de sajnos mégis perdöntő erejű. A célfotó ugyanis nem hazudik. Merion nem csak a Turf által favoritként hozott Rhodesien Stormot verte fényévekkel, hanem sajnos Suták József idomítottját, a nem túlzottan szakszerű szisztémám esélyesét, Sárkányfűt is lefutotta. A győztes tét játékban 300 forintos alaptétre 3930 forintot fizetett volna, ha pedig sikerült volna előre megjósolnom a hármasbefutót, most potom 565.710 forinttal lehetnék gazdagabb, és nem kellene azon gondolkodnom, hogy mi a francból fizetem majd ki a villanyszámlát, ha hónap végére nem sikerül végre valami rendes munkát találnom.

Na, de ez van, meg kell tanulni méltóságteljesen veszíteni, és nem azon rágódni, mi lett volna, ha… Mert ennyi erővel akár arra is gondolhatnánk, hogy ha Zámbó Jimmy idegeit annak idején nem izgatja fel az az udvaron kotkodácsoló, pofátlan baromfi, ma egy egészen más világot is élhetnénk. Ki tudja, lehet, hogy azóta feltalálták volna az öt oktávos hangfekvés segítségével fosszilis energiahordozók nélkül hajtott, környezetbarát automobilokat is.