Feldíszített karácsonyfa, villogó díszek, csillogó üveggömbök, és meghitt családi vacsora. Hogyan is tölthetné az ember kellemesebben a szentestét, mint hozzátartozói körében, szeretetben és békességben, körbe ülve a gyertyafénnyel megvilágított, ünnepi asztalt? Talán úgy, hogy mindezt megkoronázva az este folyamán nekifog, és egyszuszra kiolvassa Cameron Pierce The Ass Goblins of Auschwitz című kisregényét.

Akiknek az író neve esetleg az ismeretlenség homályába veszne, azoknak röviden vázolnám eddigi munkásságát és érdemeit: Cameron Pierce az Auschwitzi Seggmanók (The Ass Goblins of Auschwitz, 2009) mellett olyan kiváló regények büszke szerzője, mint az Elveszve Macskaagy-országban (Lost in Cat Brain Land, 2010), a Palacsintasziget Savanyított Végítélete (The Pickled Apocalypse of Pancake Island, 2010), vagy épp a már címében is olvasásra ösztönző, mélyirodalmi ambíciókat sejtető Abortusz Árkád (Abortion Arcade, 2011). Nos, még így sem cseng ismerősen a neve? Akkor sajnos ez esetben nem tehetünk mást, kezdjük talán az egészet az elejéről.

Pierce egy fiatal, alig huszonhat éves amerikai szerző, aki a tengerentúlon jelenleg nagy népszerűségnek örvendő bizarro fiction műfajában jeleskedik. A Wikipedia bejegyzésére és saját tapasztalataimra hagyatkozva a bizarro fiction nem más, mint egyfajta szatirikus, groteszk, gyakorta gyomorforgató, ám mégis humoros egyveleggé összegyúrt, „poszt-posztmodern” irodalmi műfaj, mely javarészt a zs-kategóriás horror- és exploitation filmek, a szürrealista humor, valamint az avantgárd és ponyvairodalom feldarabolásából, pürésítéséből, megemésztéséből, majd kihányásából keletkezett. Cameron Pierce mellett Amerikában olyan jeles képviselői ismertek, mint az elképesztő barkóval megáldott Carlton Mellick III (Razor Wire Pubic Hair, 2003, The Baby Jesus Butt Plug, 2004 stb.), vagy a külsőre egészen normálisnak tűnő Bradley Sands (Sorry I Ruined Your Orgy, 2010, Rico Slade Will Fucking Kill You, 2011 stb.). Hazánkban a műfaj még meglehetősen ismeretlen, egyetlen említésre méltó képviselője talán a mostanában az Egyesült Államokban is publikáló, szürrealista szerző, Komor Zoltán.

Az Ass Goblins of Auschwitz éppen annyira bizarr, mint amennyire a borítója és a címe alapján első ránézésre annak tűnhet. Képzeljük el, milyen lett volna, ha a történelemkönyvekből, filmekből, elbeszélésekből ismert auschwitzi haláltábor egy fiktív univerzumban létezett volna, és az árja harcosok helyett óriási, ocsmány űrlények, a vészjósló szeleket trombitáló, almaformájú űrhajókon utazó, kegyetlen seggmanók irányították volna azt. A táborban csak és kizárólag a közeli Gyermekföld nevű bolygóról elrabolt lurkókat dolgoztatták volna szexbábu- és bicikligyáraik futószalagjai mellett, azoknak pedig a túlélés érdekében saját, megkínzott és almaborrá erjesztett sorstársaik bőrét, valamint önnön, békák által seggükön át kitépett belső szerveiket kellett volna fogyasztaniuk. Mindezt konstans félelemben élve attól a ténytől, hogy egyik napról a másikra belőlük is cefre készülhet.

Na, nagyjából ez az alaptörténet, amiből a két főszereplőnek (akik egy darabig tulajdonképpen egyek, hiszen ők egy sziámi ikerpár) köszönhetően egészen hamar valami elképesztő, hihetetlenül gyomorforgató, ám valahol mégis humoros és elgondolkodtató sztori bontakozik ki.

Az egész könyv gyakorlatilag nem más, mint egy túlpörgetett nazisploitation film, teletömve rengeteg gyermekek ellen irányuló, értelmetlen erőszakkal, feloldva az ’50-es évek sci-fijeinek bárgyú atmoszférájában, beoltva David Cronenberg agyába, majd egy alapos okádás után mesteri műgonddal újragondolva és papírra vetve. Egy harmadosztályú filmekből és bizarr, internetes kisvideókból összeollózott, villódzó montázs betűkben történő materializálódása. A tabudöntögetés netovábbja egy olyan korban, ahol tulajdonképpen egyre kevesebb tabu létezik. Felfokozott, túlhajszolt, poszt-posztmodern agymenés, egy olyan korból, ahol a ledőlt korlátoknak és a műfajok összemosódásának köszönhetően már nincs új a nap alatt, csak a már létező, groteszk alkotások szétdarabolása, megkeverése, összerottyantása és mindenféle józan ész mellőzésével történő, újbóli összedolgozása maradt.

A bizarro fiction, vagy úgy általában véve a kortárs irodalom és filmművészet illusztris darabjai épp olyanok, mint az Ass Goblins of Auschwitz: első ránézésre megdöbbentő, félelmetes monstrumok, közelebbről megvizsgálva azonban csak jól bevált, ezeréves formulák összekutyulásából született mutánsok. Ettől függetlenül persze, azok számára, akik kevésbé jártasak a korai exploitation filmek, a zs-kategóriás horror, vagy épp a drogoktól és ondótól fröcsögő, kortárs irodalom világában, nyilván rendkívül sokkoló és formabontó mű lehet a gonosz seggmanók valójában teljesen ártatlannak mondható története.

Ami mindenféleképpen pozitív a művel kapcsolatban, az az, hogy javarészt rövid terjedelmének köszönhetően (alig több, mint 150 oldal) meglehetősen gyorsan olvasható. Szinte egy pillanatra sem ül le a cselekménye, lapról lapra, mondatról mondatra fröccsennek arcunkba a gusztustalanabbnál gusztustalanabb események, mintha csak egy latrinába süllyedve kapálóznánk és kiabálnánk reménytelenül segítségért. Aztán persze, mire túlzottan mélyre süllyednénk a szarban, azon kapjuk magunkat, hogy valaki kirántott minket a trágyaléből és egy tiszta, meleg szobában, puha ágyneműben fekve próbálunk regenerálódni, és elfeledni mindazt, ami pár pillanattal azelőtt történt.

Egyébként az is kifejezetten szimpatikus, hogy habár a gonosz ánuszgoblinok egyértelműen a lélektelen, szemétláda, „a világ minden egyes bajáért és szenvedéséért felelős” náci katonákat hívatottak szimbolizálni, azért a művet cseppet sem nevezném a mostanában jellemző, csöpögős, szájbarágós, politikailag korrekt szájtépésnek. Sokkal inkább talán annak ügyes kifordításának, kihasználásának és paródiájának.

Eltekintve mindettől, mint azt már korábban említettem, azok számára, akik olyan filmeken és könyveken szocializálódtak, mint a The Gestapo’s Last Orgy, vagy a Meztelen Ebéd, illetve szabadidejükben előszeretettel kínozzák magukat olyan montázsvideókkal, mint a Crazy Dave Tape, vagy a Retard-o-Tron sorozat, a könyv már egyértelműen nem lesz annyira megbotránkoztató, mint azoknak, akik A Szürke Ötven Árnyalatánál mocskosabb és degeneráltabb írásművet még soha nem olvastak életükben.

Az Ass Goblins of Auschwitz (akárcsak a grindhouse-éra illusztris filmjei) egyértelműen hatásvadász, tabutémákra építő ponyvaregény, és így is kell kezelnünk. Korunk legnagyobb félelmeit kiaknázva (holokauszt, gyermekbántalmazás, cél nélküli kegyetlenkedés…)  épít fel egy szürreális történetet, ami kissé olyan, mintha egy évekig zárt ajtók mögött, háborús dokumentumfilmeken, harmadosztályú sci-fin és horroron, Ren és Stimpy epizódokon, és Monty Python szkeccseken szocializálódott, amfetaminfüggő nyolcéves tollából származna, aki egyébként bármennyire meglepő, de nem is ír annyira rosszul.

Ettől függetlenül azért még mindig úgy érzem, az irodalom az információs túltermelés korában lassan kezd eljutni odáig, ahová egy ideje a filmeknek már (sajnos vagy nem sajnos) de sikerült eljutniuk. A videoklipek és a különösebb cselekmény, szellemi/lelki fejlődést, karakterépítést nélkülöző, robbanásokra, digitális effektekre hagyatkozó blockbuster és effectsploitation filmek a nyolcvanas évek végétől egyre inkább kezdik átvenni a klasszikus zsánerfilmek helyét, és a logikusan felépülő történetek helyett egyre inkább a gyors egymásutánban villódzó képek, a minél több műfajt egybegyúró, azokból „forradalmian új egészet” formáló alkotások istenítése felé sodornak minket.

Egyre halványabb a határvonal, ami elkülöníti egymástól a szörnyfilmet és a gore-t, a slasher-t és sci-fit, vagy épp a fantasy-t és body horrort. A lényeg az, hogy minél meghökkentőbb, minél szürreálisabb legyen a kép, hiszen a folyamatosan spriccelő, intenzív ingergejzír még képes olyan közönségszám bevonzására, amire egy klasszikus értelemben vett zsánerfilm már képtelen lenne. A bizarro fiction ennek a posztmodern utáni vergődésnek tökéletes megnyilvánulása az irodalom terén.

Természetesen nincs ezzel semmiféle probléma, hiszen ez egy olyan pont, amihez az elmúlt két évtized felfokozott popkulturális fejlődésének köszönhetően óhatatlanul el kellett jutnunk, ellenben mindenféleképp érdekes lenne megvizsgálni azt, hogy mi jöhet még ezután. Ha végképp sikerült ledönteni minden létező tabut, sikerült elmosni az összes korlátot és határt, ami valaha még oly’ élesen, majd később egyre halványabban, de valamennyire mégis szétválasztotta a bizonyos zsánereket, mi jöhet még? Létezhet-e klasszikus értelemben vett irodalom, filmművészet, zene, szobrászat, vagy bármi egyéb, kreatív megnyilvánulás a poszt-poszt-posztmodern korban, vagy pedig már pusztán ezek fúziójára, a kiüresedett egészek egybemosásából összegyúrt mutánsaira támaszkodhatunk majd?

Mindent összegezve az Ass Goblins… érdekes és szórakoztató olvasmány lehet azok számára, akiknek elég erős a gyomruk ahhoz, hogy a benne feltárulkozó, ocsmány, undorító, altesti humorral megfestett, ám valahol mélyen mégis szórakoztató, viccesen beteges (vagy betegesen vicces) világot befogadja. Pár óra alatt könnyedén kiolvasható, ellenben, ha idegeink nincsenek megfelelő mértékben megacélozva, feldolgozása ennél jóval hosszabb ideig is eltarthat.

Mindenesetre, ha valaki tényleges affinitást érez magában arra, hogy végletekig gonosz, segghangon trombitáló véglényekről és rabszolgaként dolgoztatott, análisan sanyargatott, torz gyermekekről olvasson, annak pár óra rááldozást nyilván meg fog érni a könyv átnyálazása. Magyar nyelven egyelőre nem elérhető ugyan, de véleményem szerint, ami késik, nem múlik, ne is reménykedjünk ebben.