Alapvetően nem vagyok egy külföldre járó típus. Minden egyes kirándulásom után sikeresen állapítom meg, mikor magamba szívom ezt a jó kövér mocsárszagú levegőt, hogy itthon azért jobban szeretek lenni.

Egy sms-ben értesültem a Stranglers koncertről, amire annyit tudtam válaszolni, hogy: Meghasad a szívem!

A válasz másodperceken belül érkezett: Mégis mitől hasad meg? Hát megyünk, nem?

Egy hónap történelmi távlat egy kisember életében. Valójában sosem gondoltam, hogy odaérünk. Aztán eljött az a forró augusztusi nap. Óbuda mindig nosztalgikus élményeket ébreszt bennem – mondjuk körülbelül egy hete költöztem el onnan – de most csalódást okoz. A találka a Sissy-Lotti előtt lett volna, ahol a Két Lotti meg egy Totti szolgálja fel a fosató italokat, mosatlan folyton másnapos poharakban. A vendégeket a Magyarország egyetlen hiteles női Zámbó Jimmy imitátora (Jimmytátora! Érted?) szórakoztatja: a püffedt fejű, zsírmellű M.

Erről a műsorról azonban lemaradunk, mivel a korcsma 17:00-kor nyit, mi pedig már 12:30-kor szeretnénk bevenni a bevehetetlent. De semmi gond! Az óbudai mindig könnyen improvizál. A római kori romok alatt nyugszanak az ország leggusztustalanabb kisboltjai és büféi. A folyton üres sváb pékség, a Fornettis stand és a Bajusz Kapitány által vezetett kisbolt. Bajusz Kapitány nem éppen vevőbarát, sőt, mondhatni igazi bunkó, pedig viszünk neki pénzt is, ráadásul prémium lágert kérünk cserébe, semmi olyan csöves szart, mint mondjuk a Rocky Cellar, amibe ha belekortyolsz, azonnal másnapos leszel, hasonlatossá válva Krúdy Gyulához, vagy a beatnemzedék nagyszerű sarjaihoz.

A busz befut, mi pedig tovább romboljuk az utcaképet. A jármű, ha elsőre nem is, de némi manuális rásegítéssel felpörög és onnantól megállíthatatlanul tör előre. A dolgok innentől gyorsan zajlanak. A szerencsétlen körülményi összhatások ellenére hamar leérünk a határhoz. Fájdalmainkat és a forróságot csillapítandó rengeteg sört vásárolunk.

*

Szerbia furcsa hely. Európában van, de azért mégsem. Itt másképp veri az élet az ütemet. A dolgok lassabban dobognak, mégis van bennük valami teátrális, ami valahol a forróságból fakadó hisztéria és a brecht-i színház között lebeg. A táj végtelen és eszméletlen bűzt áraszt magából. A Naptól kiégett mezők sárgás, foszló dögre emlékeztetnek, amit körüldong megannyi, kétlábú légy.

És hogy mi van Belgráddal? Belgrád egy hatalmas fent említett színházi kellékekkel operáló török kori Kelenföld, Kőbánya és Újpest, némi Sümeggel nyakon öntve, ami minden csúfsága ellenére vonzza az olyan kalandos mocsokhoz szokott utazókat, mint magam is.

Tito elvtárs tervezte azt a bejáratot, ahol az a 30 emeletes épület áll, ahol éjszakára megszállunk. Az általam intézett kontaktunk egy bizonyos Mr. Vladimir. Mivel épp elég komlót vettem már magamhoz legalább olyan közvetlen leszek, mint egy bolgár, vagy egy hős utcai hős. A fiatal srác egyedül áll a totem előtt.

– Are you Mr. Vladimir? – kérdezem viccesnek szánt szláv akcentussal –

Egyébként váltig állítja, hogy ő az, és azt is, hogy nyugodtan menjünk fel a szállásra, az ajtó nyitva van. És tényleg nyitva van! Fél óra múlva betoppan egy szemüveges idősebb szerb forma és azt állítja, hogy ő is Mr. Vladimir, és hogy a másik Mr. Vladimirről ő semmit sem tud. A pseudo-Mr. Vladimir és az igazi között sajnos filozófiai alapon is képtelenek vagyunk különbséget tenni, de legalább megvannak az ágyak és a kulcs. Ekkorra angolom már csak tört formában van jelen, amit Áron koma tudat velem. Próbálok csendben maradni, de a fejem fölé nőtt hatalmas betontotemektől egyre jobban szédülök. Bakancsban és hosszúgatyában a vádlimról is folyik a nyál és még hátra van a buszozás, ami pesti léptékkel mérve egészen barátságos.

A hatalmas park ahol a Beer Fest zajlik elsőre egy átlagos vidéki magyar fesztivál hatását kelti. A szekusok annyira türelmesek, mint egy átlagos délszláv szekus és legalább annyira békés a tekintetük.

A kapun túl már szétárad az ősbékesség és itt tapasztalom meg először, hogy a szerb komák egymás között alapvetően nagyon nyugodtak, közvetlenek és udvariasak is. Szociológiai és nemzetkarakterológiai megfigyelésemet a hirtelen rám törő iszonyatos sörfáradtság szakítja félbe. Az utolsó mondat, amit hallottam az volt: Ne aludj el!

Félóra pempőzés után arra ébredek, hogy a fejembe fonat került ezzel is kiemelve mély-szittya elemeim és szerbnek egyáltalán nem mondható vonásaim. Pont idő van! Amíg a többiek élvezték a fesztivál adta körülményeket és én egy sörpadnál szunyókáltam színpadra került az angol legenda.

Életemben ennyire faszául szóló koncerten nem voltam még. A klasszikusoknál az egész közönség őrjöng és már én is fel-le ugrálok, beleakadok mindenkibe, sőt még a szövegeket is előtudtam kaparni agyam rejtett zugaiból. Mindeközben DajkaG kollégám megtudja, hogy  Mr. Cornwell már 28 éve nem a zenekar tagja. Az estét követően két feladata marad hát az életben: Megtalálni még 28 éven belül Mr. Cornwellt és a következő március 15-én megtalálni Táncsincs Mihályt.

A zenekart semmiféle allűr nem jellemzi. Tisztességes jó hangulatú koncertet adnak. Semmi pofázás, csak nyomják az arcodba a szintit meg a dörgő basszust és miközben hullik a konfetti, a vesémben is érzem a Golden Brownt. Ráadást sajnos nem játszanak, aminek csak feltételezni merem, hogy a szigorú belgrádi menetrend és életvezetés lehet az oka.

*

Az éjszakai buszon megtámad minket pár szerb BKV-ellenőr. A társaság egyik felével jegyet vetetnek, a másikat lógva hagyják. Szeretem az éjszakai buszokat itt is!

A helyi sörspecialitás a Jelen nélkül nincs jövő. Gyors egymásutánban lőjük a pivókat és a kedvünkért még egy boltot is kinyitnak cserébe a hamisítatlan mádzsár kabaréért.

Visszatérve bázisunkra kezdem magam úgy érezni, mint egy balul elsült üzletbe keveredett kolumbiai kokainbáró. A lépcsőházban olyan szemétdomb-szag van, hogy abba még egy edzett kakas is belefulladna. A Balkán összes háborús bűne és az utána maradt szemét egyszerre párologtatja ki undok pórusaiból a széthasznált történelem bűzét. Kigombolt ingem alatt nyálasra izzadt a szexpázsit. Az ablakban egymás után szívott marborrók sem hűtik a testem kimondottan és Gergely Róbert ( a magyar Mr. Cornwell ) Emmanuellje még túlfűtöttebbé varázsolja az egyébként ízléstelennek mondható berendezést. Több Republic-himnusz és Cipő mester költői képeinek elemzése után elfogy a Jelen. Irány a jövő, az ágy.

*

Reggel magamra olvadva kelek arra, hogy ébren vagyok. Egy pékségben vásárolok egy nagy adag bureket, ami mellé kellemesen buzisan a gigámra engedek egy jókúrtot! Az én kis mádzsár bendőm bár nagyon kedveli ezeket az ételeket, olyannyira megfekszi a belem, hogy büntetésből majdnem kérek mellé még egy kanál meleg zsírt.

A vár a maga nemében egészen csinos. Persze nem egy budai vár, de azért nem lennék török!

A szerbek törökkori emlékei között ott vannak a tankok, légelhárító ütegek és még dinoszauruszok is. A T-rex nevében a T a törökkorit jelenti szerbül.

Különben elég komolytalanul néz ki ez a dínókiállítás. Fröccsöntött raptorok és sztegoszauruszuk egymás mellett aszódnak a napon. 350 dínárért viszont meg is mozdulnak a kisebbek, sőt az egyiknek a levágott fejébe is bele lehet mászni. A kívülről tanulmányozott balkáni Jurassic Parkot elhagyva szeretnénk még egyszer utoljára körbesétálni a belvárosban természetesen néhány sör és még egy kanál meleg zsír kíséretében.

A belváros aljában találunk egy fasza büfét, ahol rögtön le is csapok a Másik Felem javaslatára a Karadzsordzseva nevű specialitásra. A kiszolgáló személyzet nehezen vesz rólunk tudomást, mondhatni levegőnek néznek. Biztos, mert szemét mádzsárok vádzsunk! Aztán végre megkapom az áhított tálat. Felbontom a goaud alakú húst, és nyers borzalom fogad! Egészen pontosan kettő darab féltenyérnyi méretű nyers hús a bunda alatt, de hát az óbudai mindig improvizál, főleg ha van vele még egy óbudai! Gyuri mester örül, hogy végre a belgrádi Lecterré változhat és kapásból arcra veszi a két nyers darabkát. Arcán angyali melegség és némi túró árad szét. Indulás előtt még betámad egy csöves nő, aki hasonlatosan északi rokonaihoz étkezés közben is lelkiismeret furdalás nélkül tarhál. Kipréseli magából nehezen magyarul is: Valami pénz!

Áron gyorsan megkérdezi tőle: – És azt is érted, hogy egy pofátlan kis geci vagy?

Boldogan távozik a 10 dínárral.

Kilépőnek elverjük a maradék tajtékot. A pénzt számoló mádzsárok felkeltik egy határozott fellépésű cigánygyermek érdeklődését, aki megtanítja nekünk cserébe 2 dínárért, hogyan kell szerbül pénzt kérni: MÁNI! MÁNI! MÁNI! MÁNI! MÁNI! MÁNI! MÁNI! MÁNI!

A határon röpke 4 óra után jutunk át és jellemzően az ilyenkor már nagyon fáradt mádzsár vándorokra patetikus hangulatban hallgatjuk az Akelát és a Kispált. A házunktól 30 méterre DajkaG kollégám még lehúzom egy piros FAST márkájú cigivel, hogy együtt szívjuk a balkáni vérerest. Holnap is.

 

2018.08.20.