“Te is hallod, hogy szar!” – Protomartyr: Relatives in Descent lemezkritika

Ezen a gyönyörű őszi napon egy kis mocsokba bújtatott szentimentalizmust ajánlunk az éhező fülek betömésére. Dicsérjük együtt a Protomartyrt!

A Protomartyr 2008-ban alakult amerikai post-punk brigád. 2012-re formálódtak igazán ütőképes zenekarrá, és két kislemez után ugyanebben az évben jelent meg a No Passion All Technique című első nagylemezük. A kritikák rendszerint úgy fogalmaznak, hogy a zenekar a Detroit környéki garázs-rock és a brit post-punk szerelemgyereke. Némi igazság lehet is ebben, de van egy olyan érzésem, hogy a kritikusok csak megint valami történelmi alapot kerestek a szokásos összehasonlításra, hogy az emberek ne csak a múlton rágódjanak, hanem a jelenbe is belefejeljenek.

Mivel ez már a zenekar negyedik (!) lemeze ezért kíváncsian vártam, hogy lesz-e változás az előzőekhez képest, vagy hozzák-e a jól megszokott szintet, avagy mégis mire számíthatok?

Nagyon kivételes jelenségként abszolút pozitívan csalódtam, hiszen a brigád világa kiforrottabb, mint valaha! Ha belefüleltek majd hallani fogjátok ezt a kicsit életunt merengést, ezt a hamvasi értelemben vett melankóliát, ami úgy akarja az életet, hogy közben egy kicsit reszket is tőle. Pusztán azért mert tisztában van annak minden mocskával.

Ugyanakkor ez a merengés nagyon feszült tűnődés is tud lenni.
A nyitó A Private Understanding merész ötlet volt, mert olyan akkordokat vonultat fel, amiket a magamfajta vájt fülű zenebuzi biztosan nagyra értékel, de egy „mezei műélvező” joggal csattanhat fel:

„Te is hallod, hogy szar!”

Vannak zenekarok, akiknek kifejezetten jól áll, ha az énekesnek fahangja van. Ilyen Joe Casey is. A baritonja az agyadra települ, miközben nem tudod eldönteni, hogy csak szarik-e az egészre, vagy simán unja az életet? Az olvasott kommentek alapján ezt sokan fájlalják is, de ez a történet így kerek. Ez a faszi, valami bohém költő-filozófus lehet, aki a zenélés előtt szerelőcsarnokokban tölthette az idejét. Az éteren keresztül is átjön, hogy itt valami csodabogárról van szó, aki otthon sosem énekel, mert tudja, hogy nem tud, viszont a zenekarral háta mögött simán elhiszem neki, hogy az előadása nem puszta póz, hanem tartalom. Erre rádob egy lapáttal az is, hogy a koncerteken ez a brit protestánsarcú figura ének közben is dohányzik és iszik a mikrofonállványra támaszkodva.

Az anyag egyértelműen meghálálja a törődést. A billentyűvel is megtámogatott szerzemények között vannak olyan szinte már mainstream búslakodók is, mint a Night-Blooming Cereus (imádom ezeket a címeket!) vagy a kakukktojás Caitriona – amiből megjegyzem minden lemezükön akad egy. Olykor pedig olyan könnyedén bánnak ezzel a lehúzós hangulattal, hogy szinte látom magam előtt, ahogy az antidepresszáns tablettákkal dekáznak a fiúk, miközben épp a My Children-t adják elő.

A ritmusszekció még mindig hibátlan. Ilyen döngölő idegbeteg dobolást nem minden nap hall az ember, és mindemellett szokatlanul basszuscentrikus együttesről beszélünk, amit a gitár szór meg sűrű hóesésre emlékeztető vagy éppen gennyes, lucsokgazdag témákkal, amitől garantáltan olyan hangulatunk lesz, mint egy depressziós karácsonyi összejövetelen, ahol ajándékba egymásnak reményt kotrunk ki a fa alól.

A Relatives in Descent egy nagyon összeszedett, jól megdolgozott, kövér és egységes anyag. Költők, hobbi-depressziósok, post-punk mániákusok, zenei ínyencek áldozzatok a fogyasztás nagyszerű oltárán!

A zenekarnak saját honlapja, Facebookja, valamint Bandcamp oldala is van, utóbbin belehallgathattok az anyagokba és digitálisan meg is vásárolhatjátok őket.

 

 

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *