Ezen a gyönyörű őszi napon egy kis mocsokba bújtatott szentimentalizmust ajánlunk az éhező fülek betömésére. Dicsérjük együtt a Protomartyrt!

A Protomartyr 2008-ban alakult amerikai post-punk brigád. 2012-re formálódtak igazán ütőképes zenekarrá és két kislemez után ugyanebben az évben jelent meg a No Passion All Technique című első nagylemezük. A kritikák rendszerint úgy fogalmaznak, hogy a zenekar a Detroit környéki garázs-rock és a brit post-punk szerelemgyereke. Némi igazság van is ebben, ennek ellenére van egy olyan érzésem, hogy a kritikusok ismét csak valami történelmi alapot kerestek a szokásos összehasonlításra, hogy az emberek ne csak a múlton rágódjanak, hanem a jelenbe is belefejeljenek.

Mivel ez már a zenekar negyedik lemeze, ezért kíváncsian vártam, hogy lesz-e változás az előzőekhez képest, vagy hozzák-e a jól megszokott szintet. Avagy mégis: mire számíthatok? És hát kivételes jelenségként nagyon abszolút pozitívan csalódtam, a brigád ugyanis kiforrottabb, mint valaha.

A nyitó A Private Understanding merész ötlet volt, mert olyan akkordokat vonultat fel, amiket a magamfajta vájt fülű zenebuzi biztosan nagyra értékel, de egy „mezei műélvező” joggal csattanhat fel:

„Te is hallod, hogy szar!”

Vannak azonban zenekarok, akiknek kifejezetten jól áll, ha az énekesnek fahangja van. Ilyen a Protomartyr és Joe Casey is, akinek a baritonja az agyadra települ, miközben nem tudod eldönteni, hogy csak szarik-e az egészre, vagy simán unja az életet? Az olvasott kommentek alapján ezt sokan fájlalják is, de ez a történet így kerek. Ez a faszi valami bohém költő-filozófus lehet, aki a zenélés előtt szerelőcsarnokokban töltötte az idejét. Az éteren keresztül is átjön, hogy itt valami csodabogárról van szó, aki otthon sosem énekel, mert tudja, hogy nem tud, viszont a zenekarral háta mögött simán elhiszem neki, hogy az előadása nem puszta póz, hanem tartalom. Erre rádob egy lapáttal az is, hogy a koncerteken ez a brit protestánsarcú figura ének közben is dohányzik és iszik a mikrofonállványra támaszkodva.

A csodálatos Protomartyr zenekar

Az anyag egyértelműen meghálálja a törődést. A billentyűvel is megtámogatott szerzemények között vannak olyan, szinte már mainstream búslakodónak számító tételek is, mint a Night-Blooming Cereus (imádom ezeket a címeket!) vagy a kakukktojás Caitriona – amiből megjegyzem minden lemezükön akad egy. Olykor pedig olyan könnyedén bánnak ezzel a lehúzós hangulattal, hogy szinte látom magam előtt, ahogy az antidepresszáns tablettákkal dekáznak a fiúk, miközben épp a My Children-t adják elő.

Az anyagon egyébként nem tömény, lehúzó depressziót érezni, hanem egyfajta életunt merengést, hamvasi értelemben vett melankóliát. Ami úgy akarja az életet, hogy közben egy kicsit reszket is tőle. Pusztán azért mert tisztában van annak minden mocskával.

A ritmusszekció pedig még mindig hibátlan. Ilyen döngölő idegbeteg dobolást nem minden nap hall az ember, és mindemellett szokatlanul basszuscentrikus együttesről beszélünk, amit a gitár szór meg sűrű hóesésre emlékeztető vagy éppen gennyes, lucsokgazdag témákkal. A végére garantáltan olyan hangulatunk lesz, mint egy depressziós karácsonyi összejövetelen, ahol ajándékba egymásnak reményt kotrunk ki a fa alól.

A Relatives in Descent egy nagyon összeszedett, jól megdolgozott, kövér és egységes anyag. Költők, hobbi-depressziósok, post-punk mániákusok, zenei ínyencek áldozzatok a fogyasztás nagyszerű oltárán!

A zenekarnak saját honlapja, Facebookja, valamint Bandcamp oldala is van, utóbbin belehallgathattok az anyagokba és digitálisan meg is vásárolhatjátok őket.