Szép, okos, de mégis csak egy replikáns – Szárnyas Fejvadász 2049 kritika

Amikor pár évvel ezelőtt felröppent a hír, hogy minden idők egyik legalapabb fantasztikus thrillere, a sokak szemében teljes mértékben érthetetlenül Szárnyas Fejvadászként magyarított Blade Runner folytatást fog kapni, akkor kicsit úgy álltam a dologhoz, mint ahogyan egy véresszájú kultfilm-rajongótól az alapvetően elvárható ehhez hasonló szituációban. Nagyon szerettem volna gyűlölni, megvetni, és kiátkozni ezt az alkotást, ujjal mutogatni a vászonra, hogy: na, tessék, én megmondtam! Alapvetésnek számító klasszikusokat nincs értelme bolygatni, hiába is diktálja a korszellem az ellenkezőt a futószalagon gyártott, gyengébbnél gyengébb remake-ek, meg folytatások tömkelegével.

Pláne Ryan Gosling főszereplésével nincs ebben semmiféle ráció, mert hát lófaszt, nehogymár! Mindenki tudja, hogy ki is az igazi Blade Runner. Az a Harrison Ford, aki vénségére is legalább annyira badass tudott maradni, mint harmincöt évvel ezelőtt volt, mikor a konstans zuhogó esőben zabálta a rament a kínai negyedben, Rick Deckard szerepében.

Aztán tegnap beültünk a moziba és nagyjából két óra elég volt ahhoz, hogy majd’ minden gyűlöletem és kételyem nyom nélkül elpárologjon. A Blade Runner 2049 ugyanis egyáltalán nem rossz film, sőt! Meg merném kockáztatni azt, hogy az egyike legjobbaknak, amiket az elmúlt egy évben sikerült nagy vásznon megnéznem és józan állapotban is kiválóan tudtam élvezni. Nem nagy dicséret ez mondjuk, tekintve, hogy az elmúlt években nagyon kevés, igazán jó filmbe futottam bele, és egyértelmű, hogy az új Blade Runner is csak mai mércével mérve tud kiemelkedően szórakoztató lenni, és messze nem ugyanaz, mint harmincöt éves, érett, felnőtt nagy testvére.

Cinematográfia szempontjából persze panaszra nem lehet különösebb okunk. Nálam már csak az is kiverte a respektométert, hogy az öt-tíz év távlatában készült hollywoodi fantasztikus filmekhez képest végre a készítők határozottan és bátran mertek élni az élénk színek által kínált lehetőségekkel, a sötét, esős jelenetek mellett végig hasítanak a húsba vágó sárgák, a lélekgyilkos zöldek, és a szemet módszeresen kiégető vörösek, így hála az égnek, a produkció nem egyszerűen egy monumentális, ámde élettelenül szürke és felejthető effekthalmaz.

Rendkívül hiányoznak azonban az olyan zseniális jelenetek, amelyek miatt az első Blade Runner számomra olyannyira emlékezetes élményt nyújtott gyermekkoromban. Például a J.F. Sebastian barlangjában porosodó animatronic robotok által gerjesztett, szürreális és misztikus atmoszféra, amely nyilvánvalóan a nyolcvanas évek egyedi és megismételhetetlen velejárója volt, viszont egyszerűen lenyűgözőbb és emlékezetesebb bárminél, amit a CGI technológia valaha az életben generált, vagy generálni fog.

A folytatásnak azonban nem is az volt a célja, hogy másoljon, vagy felülbírálja és újragondolja elődje érdemeit. Az én értelmezésemben Denis Villeneuve eltökélt szándéka, hogy saját rendezői stílusát Ridley Scott sötét, lélekölő világával összegyúrva merőben újat, és igazán lenyűgözőt teremtsen. Ami részben talán, a látványvilágot tekintve sikerült is, azonban filozófia és morális kérdések szempontjából merőben újat ne is reméljünk 2049-es Szárnyas Fejvadásztól.

Központi téma továbbra is az ember-gép kapcsolat, a természetes és a mesterséges élet közt húzódó, leheletvékony határvonal. Talán úgy is fogalmazhatnék, a kistestvér egyáltalán nem mozdul el a korábbi Blade Runner filozófiájhoz képest se jobbra, se balra, csupán kissé szájbarágósan felhasználja és némileg továbbgondolja azt. Nem igazán hagyja, hogy szárnyaljon a képzeletünk, éppen ezért alapvetően csinos, ötletes, de valahol kissé mégis üres és fárasztó alkotás.

Legfőképp azt mondanám, hogy ez a Szárnyas Fejvadász már nem igazán a mi generációnk filmje, sokkal inkább a CGI-érában felnőtt fiataloké. Nagy kérdés azonban, hogy mennyire képesek ők magukénak érezni egy alapvetően lassú és vontatott történetet, és mennyire képes lenyűgözni őket egy manapság sokkal inkább erős közepesnek, mintsem korszakalkotó mesterműnek nevezhető sci-fi. Mennyire tudják, vagy akarják továbbgondolni a vásznon látott dolgokat ahelyett, hogy a film felétől kezdve telefonjukat nyomkodnák és a Facebookon érkezett értesítéseket nézegetnék. A moziteremben ugyanis nagyjából egy óra elteltével előttem, mellettem, és mögöttem is elő-elő kerültek az okostelefonok és öt-tíz percig simán a friss lájkoké, meg a hírfolyamé volt a főszerep a Szárnyas Fejvadász helyett. Alapvetően persze nem zavarna ez, ha az a rohadt telefon nem világítaná bele a pofámba, és Gosling fuldoklása helyett nem azt kellene néznem, hogy éppen az előttem ülő lányka kivel szervezi a mozi utáni, esti programot a chaten.

Összegezve a látottakat, azt kell mondanom, harmincöt év rendkívül hosszú idő, ami alatt a Szárnyas Fejvadásznak bőven sikerült minden idők egyik legmeghatározóbb sci-fi thrillerévé kinőnie magát. Mi, ha kis késéssel is, de átéltük azt a csodát, amit Ridley Scott teremtett 1982-ben, és amit -valljuk be- nehéz lenne bármilyen módon is überelni.  Egy ilyen rangú elődhöz méltó folytatást alkotni nagyon nehéz, részben talán lehetetlen feladat is. A Blade Runner 2049-nek viszont ha nem is teljesen, de legalább részben sikerült ez, ami egyértelműen dicséretes, hiszen jóval erősebb egy szombat esti, lötyögős közepesnél. Van benne súly, vizuálisan rendben van, és a zenei aláfestés is hibátlan. A hasonlítgatásnak azonban nincs értelme, hiszen elődjéhez mérten hiába szép, okos, fordulatos és működőképes, azért mégsem több, mint egy másodrangú, minőségi, ámde kissé üres és feledhető replikáns, amire harmincöt év múlva megeshet, hogy a lőtéri kutya sem fog emlékezni.

Na de miért éppen Szárnyas Fejvadász?

The Blade Runner, azaz a Pengefutár. Eredetileg Alan E. Nourse 1974-ben íródott egészségügyi sci-fi thrillere, amely egy olyan sötét jövőben játszódik, ahol a túlnépesedés miatt az embereket már gyermekkorukban kasztrálják, de cserébe ezért ingyenes orvosi ellátáshoz jutnak életük során. A törvényt kijátszó emberek az illegálisan tevékenykedő orvosokhoz fordulnak, akiknek saját küldönceik, a pengefutárok szállítják az eszközeiket. A regényből tervezett filmváltozat forgatókönyvét 1979-ben William S. Burroughs írta, azonban ez az adaptáció sosem valósult meg. A Szárnyas Fejvadászt rendező Ridley Scott megvásárolta a könyv címének használati jogát, mégpedig abból a célból, hogy a Philip K. Dick Do Androids Dream of Electric Sheep? című regényéből készülő, eredetileg Androids, majd Dangerous Days munkacímre keresztelt filmje hatásosabb és figyelemfelkeltőbb címet kaphasson. Nourse írásának azonban Scott filmjéhez ezen kívül semmi köze. Hogy magyarul miért lett Szárnyas Fejvadász, arra nyilvánvaló magyarázat mindössze annyi: a Pengefutár hülyén hangzik, és a cselekményt tekintve az ég világon nincs semmi értelme.

 

dajkag

dajkag

Író, újságíró, a Keszon.hu főszerkesztője
dajkag

One comment

  1. Azért szárnyas fejvadász, mert mikor bejött a mádzsár mozikba mindenki látta, hogy repülő autóval közlekedik egy fejvadász. A népnyelvben aztán meghonosodott a Szárnyas fejvadász kifejezés. Tervezem egyébként tyúkudvari feldolgozását is, a HáziSzárnyas Fejvadászt leforgatni a tyúk herrizon forddal és a kokas rájen gószlinggal.

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *