Bizony, érdemes nekünk írni! Íme, az első vendégposzt Novák Sára tollából.

Lélekgyilkos-felemelő filmek sorozatát magamba tömve viharvert lelkem már rutinosan fordult Yorgos Lanthimos legújabb alkotása felé. Mindenre fel voltam készülve: naturalizmus, vér, szuperközeli belső szervek, kifordított-befordított, hátborzongató szexuális aktusok és még egy kis vér. Nos, a felsoroltakat abszolút hozta az Egy szent szarvas meggyilkolása c. nemistudommi.

Gondolom, sokan leírták és leírják majd a kritikákban, hogy a film szürreális moziköltészet, szimbolizmus, abszurd, bizarr, könyörtelen stb. szavak jellemzik. Szavak, amiket akkor mondogatunk, ha nem tudunk hova tenni egy alkotást, de azért valamit mégiscsak ki kell préselnünk magunkból. Jelentem, nem szállok be az úri dilettantizmus könnyed és egyszerű játszmájába! Azon kívül ezt az írást azoknak ajánlom, akik látták a filmet, gyakorlott mozinézők, és ugyanolyan érdekesen, kicsit kiüresedetten érezték magukat, miután megjelent a vége-főcím, mint ahogyan én éreztem.

Gyakorlott sorstársaim, ha nem is azonnal és maguktól, de egy kis utánajárással rájöttek a cím olvasásakor, hogy a film Euripidész: Iphigeneia Auliszban c. drámáját (annak archaikus mítoszát) hívja elő homályos és régmúlt irodalmi emlékezetünkből. Aki a továbbiakban keresné a vásznon a szarvast, az most hagyja abba az olvasást és menjen vissza kommenteket írogatni a film alá a port.hu-ra.

Fentebb a filmet nemistudomminek tituláltam, amiért biztos mindenki megvetett:  ki ez a határozatlan, hozzá nem értő nőszemély, amúgy is mit köznyelvizál itt.

A megfelelő szó keresése ebben az esetben nem bugyutaság, vagy éppen szőrszálhasogatás, ellenkezőleg: egészen összezavaró, amit ez az alkotás műfajilag tesz, s pont ebből adódik az a furcsa érzés is, amivel magunkra hagy bennünket. Sajnos filmműfajilag meghatározni nincs kompetenciám, de azt hiszem, nem is ez volt a cél. Viszont ha a címből indulunk ki, Yorgos Lanthimos megálmodhatta volna a sztorit akár színpadra is. A párbeszédek, a helyszínek egységessége (összesen néhány beltéri szín: kórház, lakóház belseje, gyorsétterem) szerkezetileg is utalnak egy tragédia felépítésére (Nicole Kidmant nem tartom ebből a szempontból sem véletlen választásnak – Dogville).

Ha picikét mélyebbre ásunk a tragédia műfaji sajátosságaiba, nem kell irodalomtudósnak lennünk, hogy találkozzunk a katarzis szóval. A görög dráma – és a későbbi korok színházművészete is – egyetlen élményre építi a hatásmechanizmusát, és ez nem más, mint a katarzis. Euripidész bevonja a nézőt Agamemnóm morális, kínkeserves szenvedésébe, hogy meg kell ölnie saját gyermekét, fel kell áldoznia a saját hibája miatt, egy magasabb cél elérése érdekében. Együtt tépjük a szívünket Agamemnónnal, együtt esünk kétségbe Iphigeneiával, együtt érzünk gyűlöletes, heves szeretetet Klütaimnésztával, végül pedig, valamilyen morális zárással – megtisztulunk ezektől a nagyon szélsőséges érzésektől.

Megkóstoljuk őket, igazán érezzük a bőrünkön, mindezt anélkül, hogy nekünk magunknak valóban hezitálnunk kellene, hogy feláldozzuk-e saját gyerekünket, vagy ne. Külön érdekesség a filmmel kapcsolatban a katharszisz szó eredeti görög jelentése: azt jelenti, hogy az orvos megszabadít minket a betegségektől (a főszereplő éppen egy sebész, az egész film pedig egy megmagyarázhatatlan betegség körül forog, amit semmilyen orvos nem képes meggyógyítani). Ezzel mintegy allegórikusan el is jutunk a film után bennünk maradó furcsa és üres érzelmek magyarázatához: Yorgos Lanthimos elénk tár egy görög tragédiát, katarzis nélkül. Bekerülünk egy érzelemmentes, robotikus világba, ahol nem tudunk azonosulni a karakterekkel, nem tudjuk megélni a személyes tragédiáikat (mert maguk a szereplők sem élik meg, vagy nem emberi módon), éppen ezért nem tudunk megtisztulni sem, annak ellenére, hogy a történetet, mint problémát érzékeljük. Ülünk bambán, hogy megállapítsuk: nem érzünk semmit.

Te jó ég, már biztos érzéketlen pszichopatává nevelt bennünket ez a velejéig romlott 21. század – gondolhatnánk. Nem érzünk szomorúságot, sem megkönnyebbülést, semmit. Pedig csak az agyunkat bogozta össze valaki brutálisan. Át lettünk verve, kérem!

A filmet tehát tulajdonképpen egy műfaji kísérletnek tekintem első sorban: görög tragédia katarzis nélkül. A többit a filmkritikusokra bízom.

Novák Sára