“Azt vágod, tesó, a Sanyika nagyon okos gyerek? Libribe jár állandóan. Ott vannak a legdrágább könyvek. Azokat bugázza!” -Ha nem a saját fülemmel hallanám a Kőbányai út és a Hidegkuti Nándor stadion közt a villamoson, én magam is azt hinném, hogy az idézett mondat a Ne Légy Barom! című film egyik jelenetében, vagy egy Rokker Zsoltti standup-előadás keretei közt hangzott el.

Három, fiatal srác áll a jármű ajtajában. Hangosan beszélgetnek, szotyiznak, köpködnek. Tizenkilencnél egyikőjük sem lehet idősebb. Alapvetően jól öltözöttek, habár az Armani ing nagy valószínűséggel olcsó replika, és a messziről szagló parfüm sem eredeti Hugo Boss, bár a fene tudja. Első ránézésre így sem azok a figurák, akik zombiként támolyognak a villamos elé, vagy magukat összehányva fetrengnek már reggel a Hős utcai megállóban. A szóban forgó Sanyikát –akiről pár pillanat alatt derül ki, hogy korábban közértek fosztogatásában utazott– mindhárman ismerik. Azt is tudják, hogy egy ideje megvilágosodott, és rájött, hogy az igazi biznisz nem a csokiban, hanem a biofűben, meg az irodalomban van.

Elképzelem, ahogyan Sanyika a műkedvelők igényeit előre felmérve járja körbe az üzletet, és akkurátusan pakolja szakadt pulóvere alá a vehemensebbnél vehemensebb irodalmi művek válogatását. Egy Nietzche, egy kis Kafka. A legújabb Bartók Imre, meg egy Esterházy. Némi Szabó Dezső is, csak hogy meglegyen az ideológiai egyensúly. Majd az így zsákmányolt köteteket az ELTE bölcsészkara előtt tarisznyás fiatalokat leszólítva értékesíti széttárt ballonkabátja alól.
-Hé, kislány! Hogy tetszene némi poszt-modern költészet? Esetleg egy hibátlan állapotú Krasznahorkai?
-Nem is tudom… Márai van esetleg?
Éppen nincs. De jövőhétre Sanyika ezt is megoldja. Aztán a profitból WD-40-et, meg dohányt vásárol, és vegyésszé, majd zombivá avanzsál nyolcadik kerületi otthona homályában. Azt hiszem, ez már a mostanság csúcsra járatott kultúrharc egy újabb fejezete.

A három fiatal is érezheti ezt, és gyorsan tovább is eveznek a művelődés sötét vizeiről a Parasszosz alacsonyabb pontjaira. Sanyika után ugyanis Rudi meg a család jön szóba, akik, mióta csak az eszüket tudják, “lopásból, piacozásból”, és a csalás különböző formáiból tartják fenn magukat. Úgy beszélnek róluk, mintha csak valami félistenekről, vagy legalább az angol királyi család előkelő tagjairól folyna a diskurzus.

-Vágod, tesó, hatalmas formák a Rudiék! Világ életükben csak a tolvajlás, a piacozás! Reggel kezdik, tízre már megvan a húsz karton rágó, pattan is el a zsibin. A Rudi asszonya meg a lapostévét a szoknyája alatt hozta ki a Tescoból. Ajándékba a meddő barátnőjének, hogy ne legyen megszomorodva!

Jót röhögnek a sztorin, majd mielőtt leszállnának a Puskás stadionnál, szétosztanak egymás közt némi aprót. A cél, hogy a legközelebbi kisboltban a legolcsóbb dolgokat megvásárolva hozzák ki táskájukban a leginkább értékes, vagy legalább továbbadható cuccokat. Nem én feltételezem, ők beszélnek róla fennhangon, láthatólag mindennemű szégyenérzet nélkül. Sőt, sokkal inkább büszkeséggel tölti el őket -ahogyan ők maguk fogalmaznak- rafináltságuk.

A legkisebb és leginkább lelkiismeretes tag szívében azonban tanyát ver a kétely írmagja: mi van, ha nem jár sikerrel az akció? A rangidősnek tűnő, leghangosabb fiú azonban megnyugtatja:

-Nincsen tré, beszól a gádzsó, kiütöm! Amúgy is, fogod magad, kisétálsz. Mit tud csinálni veled, tesó?

És valóban, a kérdés jogos. A legtöbb bolttulajdonos azon kívül, hogy kamerákkal szereli fel üzletét, nemigen tud mit tenni a bolti szarkák, és a folyamatosan új trükkökkel előálló, pitiáner csalók ellen. Azok ugyanis a legtöbb esetben nagyon is tisztában vannak jogaikkal és a jelenleg hatályban lévő törvényekkel.

H. Edina (24) három éve dolgozik eladóként egy belvárosi üzletben. A boltban nincs biztonsági őr. Egy másik fiatal lány, és egyetlen kamera a bejáratnál. Ennyi a teljes személyzet. Nem egy Alcatraz, nem egy életbiztosítás.

Edina kérdésemre elmondja, hogy a nyolcadik kerület peremén lévő boltban, ha nem is mindennaposak a lopási kísérletek, de azért havonta három-négy legalább akad, és a pénzváltással trükköző csalók is többször látogatták már meg az elmúlt három év során.

-A legutóbb bejött egy nagydarab, felnyírt hajú, aranyláncos faszi. A kezembe nyomott egy húszezrest, hogy ezt szeretné felváltatni. Itt már gondoltam, hogy ennek nem lesz jó vége, de időm sem volt arra, hogy gondolkodjak, már a kezemben volt a pénz. Többször is variált a címletekkel, folyamatosan beszélt hozzám és kérdezgetett, miközben oda-vissza adogattuk egymásnak a címleteket. A végére sikerült annyira összezavarnia, hogy a kassza tízezer forint mínuszba került. A fickó persze már rég nem volt sehol, mire akár csak szóvá tehettem volna neki, hogy valami itt nem oké. Meg egyébként is, kétszer akkora volt, mint mi ketten bent a munkatársammal együttvéve. Mi a fenét csinálhattunk volna?

És valóban, mi a fenét csinálhattak volna? Az összeget levonták Edina fizetéséből, és örülhetett, hogy egyáltalán megtarthatta a négy órában bejelentett, egyébként napi nyolc, vagy tizenkét órában végzett munkáját.

Arra a kérdésre, hogy tettek-e rendőrségi feljelentést, csak annyit válaszol, hogy a főnöke szerint annak nem lett volna semmi értelme.

-Kitettünk egy képet a boltban, amit a biztonsági kamera rögzített a csalóról. De közölték velünk, hogy ezt is, valamint a többi, tolvajokról készült fotót is le kell szednünk, különben még mi számíthatunk büntetésre személyiségi jogok megsértése miatt.

A villamos gurul tovább. A srácok azóta valószínűleg “összedolgoztak” pár ezer forintot, vagy ha nem, akkor röhögnek egy jót az egészen, és majd holnap újra megpróbálják, egy sarokkal odébb.