Nicolas Cage alkarja egy LSD-vel töltött turmixgépben – Mandy (2018) filmkritika

A 2018-as Mandy egyszerre epikus metálopera, lenyűgöző retrto-horror hommage, és szürrealista-művészkedő, semmitmondó balfaszság. Éppen ezért imádtuk és gyűlöltük annyira, amennyire.

Az ember elsőre azt gondolná, hogy Nic Cage sosem lehet már annyira menő, mint fénykorában, a régi, szép időkben. Például akkor, amikor a The Wicker Man borzalmas remake-jében medvének öltözve pofán vert egy nőt a filmvásznon. A mackó azonban most visszatért, csak még előtte felnyalt egy kis szintetikus szeretetet a málnásban, amitől őrültebb lett, mint korábban valaha.

Long story short

Idilli, ám baljós tájon járunk. A feszültség a sztori első perceitől kezdve komor szintetizátordallamok formájában rebegteti szárnyait a toronymagas fenyőfák tűlevelei közt.

Adott Red, a sztereotip külsejű, szakállas favágó (Nicolas Cage) és barátnője, a horror- és metálrajongó művészlélek, Mandy (Andrea Riseborough). Kettecskén éldegélnek az Isten háta mögött, egy tóparti házban, ahol néhány apró, ámde nyugtalanító előjelet leszámítva minden olyan, mint a földi Paradicsomban.

Aztán mindenki legnagyobb meglepetésére egy napon megjelenik néhány pokolbéli motoros, meg egy elmeháborodottakból álló hippiszekta, akiknek Iggy Pop testű vezetője szemet vet Nic Cage furcsa, ámde karizmatikus nőjére. A lány persze az erőszakos közeledés ellenére sem vevő a műmájer Manson-imitátor csábítására, és ez sajnos hiba. Hatalmas hiba, hiszen ezzel nem csak saját magát, de barátja sorsát is végleg megpecsételi.

Innentől kezdve szó szerint elszabadul a pokol. A lányt élve elégetik, az életben maradt Nic Cage pedig bosszút esküszik szerelméért. Kezdetét veszi a kardcsaták, láncfűrész-párbajok, és puszta kézzel összeroppantott emberi koponyák ideje.

A történet tehát a legnagyobb jóindulattal sem neveznénk komplikáltnak. A forgatókönyv a klasszikus revenge-exploitation filmek analógiáját követi, és szinte végig hű is marad a műfaj sajátosságaihoz. A látszat azonban némileg csal, hiszen valamivel mégis többről beszélünk itt, mint egy egyszerű, modern köntösbe bújtatott bosszúfilmről.

Lassú start, légüres tér

Annak ellenére, hogy a Mandy egy vizuális szempontból kifejezetten lenyűgöző alkotás, megvannak a maga kisebb-nagyobb hibái is. Vagy sokkal inkább azt mondanám, hogy apró malőrök ezek, de mint tudjuk, sok kicsi sokra megy.

A történet rettenetesen nehezen, döcögve indul. Cage és barátnője az első háromnegyed órában szerelmi fészkükben teszik a semmit, olcsó sci-fi filmeket bámulnak a TV-ben és a kedvenc bolygóikról beszélgetnek a csillagos ég alatt hemperegve. Ezzel nem is lenne probléma, ha bármilyen módon hozzájárulna a karakterfejlődéshez.

De nem.

A figurákat ennek ellenére sem sikerül behatóan megismernünk. Red és Mandy karakterei személytelenek, üresek, akár egy próbababa. Utóbbi szereplő célja ráadásul értelmezésem szerint épp egy erős, magabiztos személyiség megtestesítése lenne, azonban a figura teljesen elsikkad, súlytalan lesz, és azon kívül, hogy Black Sabbath pólót hord, nincs semmi egyénisége, nincs benne semmi szerethető tulajdonság.

A túlzottan hosszúra nyúló, művészieskedő beállításokat és a kidolgozatlan karaktereket sajnos a nagyon erős vizuális nosztalgia és az egyébként ügyesen felépített, nyugtalanító atmoszféra sem képesek kellőképp ellensúlyozni, és végeredményben az ember leginkább csak úgy nyilatkozna az egészről, hogy „fasza volt ez, de…”

A film sokkal inkább afféle szolgalélekkel felépített hommage, mintsem a saját lábán helytálló, önmagában életképes alkotás. Ez némileg hasznára is válik persze, azonban a fentebb már említett gyengeségei is egytől egyig ebből eredeztethetők.

Majdnem működő speed metal szürrealizmus

De legyünk most kicsit megértőbbek Mandyvel, és tekintsünk rá egy egészen más szemszögből. Ne önálló filmként kezeljük, hanem nevezzük egyfajta poszt-modern művészeti projektnek, audiovizuális-installációnak.

Ebben az esetben hamar rájövünk, hogy amit látunk, nem más, mint tisztelgés a hetvenes évek revenge-filmjei, a nyolcvanas évek slasher klasszikusai, a papírkötéses fantasy-könyvek, Jodorowski szürrealizmusa, valamint a speed metal esztétikája előtt.

Különböző zsáner-eszközök és stíluselemek halmaza, melyeket a rendező kiragad saját kontextusukból és kísérleti jelleggel összedarálja őket. Egy letűnt kor újraértelmezett lenyomatát alkotja meg, átültetve a jelenbe, majdnem működőképesen.

Olyan ez, mintha egy turmixgépbe néhány régi videókazetta mellé bedobnánk pár papírkötéses horror-fantasy kötetet, meglocsolnánk őket egy kis LSD-vel, majd beledugnánk melléjük Nicolas Cage alkarját. Ezután megnyomnánk a gombot, és az egész cuccot egy fura radioktív színezetet öltő, gőzölgő masszává darálnánk.

Ami szép, az szép. De nem feltétlenül elég

Pár évvel korábban a Stranger Things elindított egy divathullámot, melyet azóta a horror zsáner több alkotója is próbál meglovagolni. A nyolcvanas évek neon-nosztalgiáját most úgy érzem, a Mandy-vel sikerült igazán csúcsra járatnia az alkotóknak.

A rendező, Panos Cosmatos kiválóan játszik a színekkel, a képernyőről szinte lemászó, rikító lilák, sárgák és zöldek egytől egyig tökéletesen idézik a nyolcvanas évek horrorfilmjeinek esztétikáját.

Azonban sajnos a kiváló cinematográfia sem képes pótolni azt az érzést, hogy ebből a filmből a D.I.Y. sárkányölő karddal wannabe-kenobitákat mészárló, habzó szájú Nicolas Cage-en túl, bizony valami hiányzik.

A Mandy egy igazi metálopera, de abból a fajtából, amit a lemezboltok alsó polcain talál az ember, és az ígéretes borítón túl csak steril stúdióminőségben kikevert, sablonos riffeket rejt magában. Kissé szomorú ez, mert ettől függetlenül még mindig az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb horrorfilmje, ami ugyebár sokat elárul a zsáner jelenlegi, mainstream helyzetéről.

Summa summarum

A látottakat összegezve azt kell mondanom, hogy ez a produkció akár kultfilm is lehetne, azonban valahogy mégis kevés, mégis elvérzik, elsikkad, mert valami fontos, valami esszenciális dolog hiányzik belőle. Ez pedig nem más, mint a lélek.

Bennem legalábbis hatalmas űr maradt utána, hiszen minden erénye ellenére sokkal inkább keltette egy ügyes, zsánereket ötvöző művészeti stílusgyakorlat hatását, mintsem valódi, hús-vér filmét.

Nagyon sajnálom például, hogy a hippiszekta tagjai által megidézett sátáni motorosbanda mítosza teljesen háttérbe szorul, és egy idő után sokkal inkább az „over-the-top” akciójelenetekbe burkolt moralizálás veszi át a misztikum helyét. Ez már csak azért is kár, mert a film első fele a maga vontatottságával sokat ígért, azonban a köd egy óra után felszállt, és nem hagyott maga után mást, csak egy zsánerfilm modern, vizuálisan újraértelmezett replikáját, felesleges hülyeségekkel túlszínezve.

Rendkívül dicséretes azonban a kiemelkedően szép kameramunka, valamint a gyönyörű színhasználat és a speciális effektek javarészt CGI nélküli megoldása. A vizuális nosztalgia, vagyis inkább a nosztalgikus elemek újragondolása ugyanis minden negatívum ellenére elviszik a hátukon a produkciót.

Szóval azt mondanám, hogy bár a Mandy egy szórakoztató film, és talán az elmúlt évek egyik legjobb mainstream horror-produkciója, ettől függetlenül mégsem ajánlanám minden fanatikus horror-rajongónak. Leginkább azoknak való, akik a nyolcvanas-kilencvenes évek klasszikusai mellett némileg az elvontabb, absztraktabb koncepcióra is vevők. Azonban azoknak sem az feltétlenül lesz ínyére, akik kifejezetten művészi, szürrealista élményt keresnek.

Mandy tehát tulajdonképpen ott ragadt, két zsáner közt a purgatóriumban.

Nem is Carpenter, nem is Lynch, és nem is Jodorowski igazán. De sajnos Cosmatos sem, mert a rendezőnek továbbra sincs egyetlen képkocka alapján könnyedén azonosítható, egyedi stílusa. De legalább némileg alakul.

Ha nem túl nagyok az elvárásaink és megelégszünk némi vizuális kényeztetéssel, abban az esetben érdemes végigülni ezt a kicsivel több, mint két órát, hiszen a film utolsó harmada egyértelműen meghálálja szenvedésünket. És végezetül azért azt is be kell ismernünk, hogy a láncfűrésszel párbajozó, csurom vér Nic Cage, ha nem is annyira menő, mint medvekosztümben nőket verő, egykori önmaga, de azért nagyon-nagyon közel jár hozzá.

dajkag

dajkag

Alapvetően utálok írni.
(szövegíró, újságíró, a Keszon.hu főszerkesztője)
dajkag

Leave a Reply

Your email address will not be published.

A Keszon.hu lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy regisztráció, vagy személyes adataik megadása nélkül szóljanak hozzá a megjelent posztokhoz. Az oldal mindössze a hozzászóló IP címét tárolja, azonban ez az adat a hozzászólás utáni 60 nap után automatikusan törlődik. Adatvédelmi irányelveinkről bővebben az Adatvédelmi Tájékoztató menüpontban olvashat. A hozzászólás feltételeit a lentebb látható négyzet kipipálásával és a feltételek elfogadásával tudja elküldeni. A hozzászólás moderálás után jelenik meg. Az oldalon minden olyan hozzászólás megjelenik, amely nem tartalmaz:

  • spamet
  • nyílt vagy rejtett reklámot (ideértve a más weboldalt népszerűsítő hozzászólásokat is)
  • gyűlöletkeltésre alkalmas megnyilvánulást
  • más személyazonosságával, képmásával való visszaélést,
  • számítógépes vírusra irányító linket
  • visszaélésre alkalmas információt
  • más személyre vonatkozó személyes adatot
  • erőszakos tartalmú megnyilvánulást (ideértve kép-vagy videofelvételt is)
  • személyeskedő, mások emberi méltóságának, becsületének megsértésére, zaklatásra alkalmas megnyilvánulást
  • szexuális tartalmú hozzászólást (ideértve kép- vagy videofelvételt is)

A Keszon.hu fenntartja magának a jogot, hogy bármely kommentet/hozzászólást, amely megítélése szerint nem felel meg a fenti moderációs elveknek, ne engedjen felületein megjelenni, valamint, hogy bármely már megjelenített hozzászólást indoklás nélkül eltávolítson.