Budapest belvárosa hétköznap délelőtt felbolydult méhkas. Az utcákat elöntik a furcsábbnál furcsább alakok. Olcsó pizzaszeletre csorgatott, híg ketchupként hömpölyög a tömegközlekedési eszközöket elárasztó embertömeg. Az első gondolat ami átrohan ilyenkor az ember fején, az, hogy mi a fenét csinál ez a rengeteg ember délelőtt az utcán? Senkinek nem kell dolgoznia ilyenkor? És amúgy meg hogyan keveredtem már megint egy dühös ál-hajléktalan törpe, meg egy botjával fenyegetőző, féllábú rokkant közé?

Valahol az Oktogon környékén jártunk, mikor a fájdalomcsillapító végre hatni kezdett. Örömmel nyugtáztam, hogy érzékszerveim tompulni kezdtek, és a kapaszkodókon csüngő tömeggel mit sem törődve bámultam kifelé a jármű ablakán. Az épp kapitulálni készülő nyár utolsó sugaraiban fürdőzve kapargattam mutatóujjammal a villamos ablaküvegébe karcolt kriksz-krakszokat. A nyakamon ülő másnaposságnak, meg a gyógyszereknek köszönhetően sikerült némileg elkalandoznom.

Azon gondolkodtam, milyen furcsa is, hogy ezt a helyet valaha még Mussolini térnek hívták. Hogy rendszerek jönnek-mennek, és a mélyből feltörő, majd újból alábukó eszmék váltakozásának köszönhetően nem csak gondolkodásmódunk, de a város arca, köztereink identitása is folyamatos formálódik, mozgásban van. Hogy nem csupán önmagunkat, de nyilvános tereinket is hajlamosak vagyunk eldobható, egyszer használatos eszmék olcsó köntösébe öltöztetni.

És hogy lesz-e valaha olyan kor, amikor a Medve utca neve is teljesen vállalhatatlan lesz?

Olyannyira magával ragadott a gondolatmenet, hogy eleinte észre sem vettem a kapaszkodókat szorongató utasok lábai közt Spielberg-cápa módjára settenkedő, liliputi alakot. Csak akkor tértem magamhoz, amikor a talajmenti figura zsíros fóliába csomagolt portékáját már arcomba tolta, és üzlet reményében nyújtogatta felém apró, kérges markát.

-Elnézést, Uram! Fedél Nélkül újságot árulok, volna olyan kedves és…

Meg sem vártam a mondat végét. Az ilyenkor szokásos fejrázással és flegma kézmozdulattal hasítottam el a valójában még meg sem kezdődött beszélgetés fonalát. Kegyetlen vagyok, de már megszoktam, hogy ha kilépek az ajtón, gyakorlatilag a fél város a nemlétező vagyonomra pályázik. Elég csak tíz percet várakozni a Puskás Ferenc stadion környékén, hogy az embert négyen próbálják meg lehúzni egy kis apróval, ami természetesen mindenkinek vonatjegyre, kajára, gyógyszerre, vagy filozófia-szakkörre kell, sosem WD-40-es kristályra a szomszédos Hős utcából…

Az egyébként jól öltözött, 120 centinél alig magasabb fickó nem mondott semmit. Idegesen nézett rám, a szemeiben lappangó megvetés hatására leginkább a Gyilkos Kobold filmek világűrt és gettót egyaránt megjárt zöld manójára emlékeztetett. Pár másodpercnyi, drámai hatásszünet után fogta magát, és némán továbbállt. Kezében a hajléktalan periodikát lobogtatta és egyre ingerültebben, egyre lekezelőbben fogadta az utasok elutasító hozzáállását.

A kocsi felett ekkor már sötét fellegek gyülekeztek. Az utastérben tapintani lehetett az egyre sűrűsödő, párás feszültséget. Tudtam, hogy ha valaki nem vesz végre egy rohadt újságot, csak idő kérdése, és az időzített bomba robbanni fog.

A kanócot végül egy fél lábára amputált, mankót szorongató öregúrnak sikerült begyújtania.

-Nem kellene ám az autók közt rohangálni! Ebből lesznek a balesetek! Miért nem jött át rendesen az aluljárón, ahogy mindenki más teszi?

A barázdált arcú, üveges tekintetű férfit enyhe alkoholszag lengte körül. Vastag, barna kordbársony kabátja olcsó konyak és dohányfüst nosztalgikus aromáját árasztotta. Olyan volt, mint egy régi bútordarab azokból a pályaudvari talponállókból, amiknek a dohányzási tilalom hatására évekkel ezelőtt le kellett húzniuk a rolót. Szavait elnyelte a forgalom zaja, de amennyire ki tudtam venni, azt nehezményezte, hogy a törpe önmaga és mások testi épségét veszélyeztetve a körúti forgalom kellős közepén rohant át a villamoshoz még a Nyugatinál, holott a zebra és az aluljáró is alig öt méterre lett volna tőle.

Kisnövésű hősünk száján a vádak hatására némi lassan képződő, habos nyálat véltem felfedezni. Egyszer csak kitört belőle a teste korlátai közé szorult Berzerker.

-Mi közöd neked ahhoz, he!? Én nem mászkálok az aluljáróban a csövesek közt!

Sziszegte mély torokhangon a liliputi figura, miközben peckesen megigazította kabátja hajtókáját, és észre sem vette, hogy tulajdonképpen saját léte maga a tökéletes disszonancia.

-Az ilyen szabálymániás konzervatív barmok! Na, ezek tesznek tönkre mindent! Miattatok tart itt ez az ország! Ti akartok betartatni minden hülye szabályt, közben meg loptok, csaltok, hazudtok!

A helyzet meglehetősen gyorsan eszkalálódott. Az öreg gúnyos mosollyal csóválta a fejét, majd egyenesen a felpaprikázott kisember szemébe nézve artikulált, megfontolt hangon, mindössze annyit mondott:

-Hülye barom.

Innentől kezdve elszabadult a pokol. A utasok egy része inkább leszállt a Wesselényi utcánál, míg mások izgatottan várták, mi lesz a pillanatok alatt kirobbant állóháború végeredménye. A törpe elkényeztetett kisgyerek módjára toporzékolt a padlón, és fenyegetően lobogtatta kezében a Fedél Nélkül aktuális lapszámát.

-Eltörjem t’án a maradék lábadat is, te paraszt!?

Egy pillanatra szó fennakadt, hang bennakadt.

-Na, hát gyere csak, szálljunk le a következő megállónál! Fél lábbal is szétrúgom ám a segged!

-Hülye konzervatív pöcs!

Köpte ki fogai közül a haragos, kisnövésű újságárus, majd gondolt egyet és a következő megállónál leugrott a villamosról.

Kinéztem az ablakon, és azon tűnődtem, hogy reggel vajon tényleg csak két fájdalomcsillapító volt-e, amit bevettem.