Életzuhatag címmel nyomta ki új lemezét a VHK. A legendaszámba menő zenekart sok hideg és meleg is érte mióta újra összeálltak, de egyrészt ez már csak ilyen, másrészt pedig nekik sikerült túllépniük a nosztalgián. 2009 óta rengeteg koncerttel és új hanganyagokkal is megörvendeztették a közönséget.

Én emlékszem még arra, hogy milyen elementáris hatással volt rám az Éden visszahódítása I, ami talán valami piszkos CD-n került hozzám, még a kétezres évek elején. Aztán persze elkezdtem visszafelé haladni az időben és én is befaltam minden lehetségest, ami a zenekarral kapcsolatban fellelhető volt. A Vágtázó Életerő koncertlemeze ezt a lavinát még tovább görgette és nem egy átordibált éjszaka alapját képezte.

Az Életzuhatag 13 tétele a zenekar állításával ellentétben azonban meglehetősen kevés újat ad.

“Egyik korábbi VHK kiadványra sem hasonlít, de végig érződik, hogy ugyanabból a gyökérzetből nő ki, és ugyanazt a fát teszi terebélyesebbé” – mondja Sánta Kristóf a formáció basszusgitárosa.

A terebélyesedés talán annyiban nyilvánul meg, hogy olyan, végre jól kivehető hangszerek is szerepelnek a felvételeken, mint a hegedű, ami a korábbiakkal ellentétben nem zajos kísérőelemként vagy etűdjelleggel van jelen, hanem vezérfonalként viszi magával a többieket. Ez pedig valóban nagyon sokat képes hozzáadni az anyaghoz.

A szerkesztési receptúra pofon egyszerű különben: Lassú, lírai kezdés, éneklés, egy kis kiabálás és halandzsa, a vezérmotívum erősítése, majd annak samanisztikus szupernovája előtt még egy kis visszahúzás. A csúcsponton mindenki izomból kezdi verni a hangszerét, miközben megy a szögelés. Az egyik kedvencem mégis a Haj! Haj! Varázsdal című tétel, ami képes visszaidézni azt a kakofón szeánszhangulatot, ami miatt anno beleszerettem a VHK-ba.

A monotonitással – pontosabban a repetitív hozzáállással – nincsen baj, végül is ezt szoktuk meg, ezt szeretjük. De (általában) a pentaton nyújtotta biztonsági zónából nem lépnek ki a dalok, emiatt számtalan elem köszön vissza, ami már ismerős lehet korábbi szerzeményekből is. A számok egy-egy dallamra és motívumra épülnek, amik perceken át vezetnek végig. Ezek az egyszerű kompozíciók terebélyesednek ki valójában és ágyazódnak be nagyon természetesen a VHK-kánonba.

Összességben egy valóban őserőn (ösztönösségen) alapuló matériát kapunk, de ez a káosz, ha jobban meghallgatjuk nagyon is jól strukturált.

Például a Vadító öröm ritmusgitárja egy az egyben az Indulj! témája.

A ritmusszekció viszont eszméletlen munkát végez, ahol külön szeretném kiemelni Köles Vazul teljesítményét. Brutális erővel csapja a bőröket és oda is fantáziadús megoldásokat tud csempészni, ahol azt nem is várná az ember.

A szövegek a szokásos ezoterikus és obskúrus képekből állnak össze. Kulcsszavak: élet, végtelen, világ, egyetem, erő, fény, tündér, Hold, Nap, te, én, bolygók, csillagok, űr, játék és olykor egy repülő karosszék.

A borító elképesztő aprólékos és gyönyörű munka, – amely Barcsik Géza aranykezét dicséri -legszívesebben napokig nézném.

A hallottakat összegezve tehát nagyon nem fogunk meglepődni akkor, ha betesszük a korongot a lejátszóba. Azt kapjuk majd, amit várunk. Nem is feltétlenül kell ellépnie a VHK-nak a régi recepttől, de egy kultzenekart övező nimbusz mögött is ugyanolyan munka feszül, mint a garázsokban most kezdők között.

Az Életzuhatag kellemes szórakozást nyújt, de katarzist kő-VHK-fanként ne várjunk tőle.

A lemez különben hamarosan fizikai formátumban is megjelenik, és április 13-án már kapható lesz a Dürerben.

További infók:

VHK Facebook