Létezik az a bizonyos fiktív pohár. Az, amiről olyan sokan, olyan sok szituációban szoktak beszélni. Ami egyeseknél előbb, másoknál később, de az apró cseppek folyamatos potyogásának köszönhetően egy idő után egészen biztosan betelik, majd felborul.

Szeptemberben lesz egy éve annak, hogy vállalkozóként dolgozom. KATA. A körülményekről nem szeretnék bővebben beszélni, legyen elég annyi, hogy idén év eleje óta 100%-ban szabadúszóként, ilyen-olyan helyekre bedolgozva próbálom fenntartani magam. Alig néhány centivel a víz felett, gyakorlatilag éhbérért. Akadt olyan hónap az elmúlt időszakban, amikor annak ellenére, hogy próbáltam minél többet dolgozni, éppen annyit sikerült megkeresnem, hogy befizessem az adómat. Mellette meg ugye ott volt a lakbér, a diákhitel, meg néha azért valamit nem ártott volna tenni is az asztalra. Persze nem haltam éhen, de a tartalékaim felélése olyan problémák halmazához vezetett, melyek személyes jellegükből adódóan nem feltétlenül képzik ezen írás tárgyát. Mostanra sikerült eljutnom arra a pontra, hogy talán hónapról hónapra vállalhatóbb lesz majd az anyagi helyzetem. Nem volt egyszerű, most meg pláne nem az. De ez van, nem a gengszter-élet választott engem, jelen esetben fordítva történt az elköteleződés.

Aztán egészen a mai napig úgy gondoltam, hogy van remény. Mármint arra, hogy olyan munka végzésével állok majd talpra, amihez értek, amit szeretek csinálni, ami, ha kompromisszumok halmazával együtt is, de valamilyen szinten az életemet jelenti. Gondoltam, van még fény az alagút végén, és sikerül majd kilábalni a szarból anélkül, hogy újra befeküdnék valami tetves, pökhendi multi alá, ami havi kettőhúszért éveken át felhasznál, kifacsar, majd eldob, mint egy mocsokkal teli, használt zsebkendőt. Azonban úgy látszik, mint az elmúlt egy évben sok más dologgal kapcsolatban, ezt illetően is nagyot tévedtem.

Parragh László, az MKIK elnöke aggódik a nyugdíjasokért. Persze mindig, mindenki aggódik értük, de most bizonyos szinten érthetőnek is mondanám a dolgot. Nem csak a jelenkori nyugdíjasokról van szó, de apáinkról, anyáinkról, rólunk, meg a gyerekeinkről egyaránt. Dicséretes, mondhatni. Az országot sújtó elöregedés miatt egy évtizeden belül ugyanis simán eljuthatunk odáig, hogy az állam nemhogy nyugdíjat nem, de még csak egy szaros száraz zsemlét sem tud biztosítani azon honpolgárok számára, akik becsülettel, szívüket-lelküket beletéve ledolgoztak egy életet. Valamit tehát tenni kell, a nyugdíjrendszer bebiztosítására pedig mi más lenne a legjobb módszer, mint az adóemelés? Egy alapjaiban véve halott, működésképtelen rendszernek nyilván szüksége van még egy utolsó csókra, hátha feltámad hamvaiból. Miért ne?

Mindez nagyjából azzal járna, hogy a KATA-s vállalkozók adóját mindegy 50%-al, azaz a jelenlegi 50.000 forintról 75.000-re emelné a kormány. Bravo!

Csupán három kérdés merült fel bennem a hír olvasása kapcsán:

  1. Magyarország jobban teljesít, sosem volt ennyire alacsony a munkanélküliség, a gazdaság stabil, épül az új Népstadion, minden rendben. Akkor most, kérem, valaki magyarázza el nekem, hogy is van ez tulajdonképp?
  2. Csipkebokor-vessző. Értem én, hogy valakit meg kell szívatni, de kedves László! Mégis mi az Isten faszáért azokkal kell már megint kibaszni, akik, ha nem is mind, de nagy részben azért választották a KATA-t, mint vállalt adónemet, mert nem feltétlenül keresnek annyit egy hónapban, hogy plusz huszonötezer forint befizetése ne jelentene (ha nem is végzetes, de meglehetősen kellemetlen) érvágást a számukra? Mégis inkább itthon maradnak és szopják a faszt. Pedig Bécsben, Londonban, vagy valami trópusi szigeten nyilván könnyebb lenne. De nem, ők maradtak.
  3. László, miért nem fogod magad, és baszod teherbe a jó édes, kurva anyádat az egész aljas, látszatintézkedésekre és sógor-koma kapcsolatokra épülő, kommunista rendszereddel együtt?

És most ne értsetek félre. Személy szerint egyáltalán nem haragszom azokra, akik április 8-án elmentek, és a Fideszre adták a voksukat, sőt, bizonyos szinten meg is értem őket. (A KATA, mint adónem is az Orbán-kormány gyermeke, ami lássuk be, többé-kevésbé egy kiváló intézkedésnek bizonyult). Szóval megértem őket, mert tagadhatatlan, hogy ebben a tetves országban jelenleg nem létezik sem olyan politikai párt, sem pedig olyan ellenzéki mozgalom, ami reális alternatívát kínálna azzal a rendszerrel szemben, amitől az elmúlt években megannyi ember függővé vált, és lassan, de annál biztosabban felzabálta az egész társadalmat. Szétbaszta az agráriumot, közvetetten, de szétbaszta a sajtót, épp szétbaszni készül a tudományos életet, és akkor most én, a létminimum alatt élő kisvállalkozó is edzhet, és készítheti az ánuszát.

De egyáltalán nem az emberekre haragszom, mert nem két rossz közül választották a rosszabbat. Mi valóban úgy álltunk a szavazófülkék elé tavasszal, mintha a vágóhídra menetelnénk, mindenféle egyéb, reálisnak tűnő lehetőség, életszerű alternatíva nélkül. Ez van, ezt kell szeretni.

Sokkal inkább haragszom azokra a fiatalokra (rád, rám, magunkra), akik azon kívül, hogy saját egójukba temetkezve, cinikus megjegyzésekkel bírálják a rendszert és napról napra fenyegetőznek a kivándorlással, tulajdonképpen nem csinálnak szart sem, és saját, privát kis posványukba süllyedve reggelente bemennek az irodába, és csúnyán néznek azokra, akik máshogy vélekednek a világ dolgait illetően, mint ők. Azokra az emberekre, akik két alkalommal voltak képesek a semmiért utcára vonulni, majd harmadjára feladták, mondván szar az egész, ennyit lehetett tenni. De nem baj, mert legalább volt tömeg, rosé-fröccs, meg tünti utáni bulika az Oktogonon.

Hát tudjátok mit? Basszátok meg!

Ha ennyire vagytok, ennyire vagyunk képesek, meg is érdemeljük, hogy a Miniszterelnök úr láncos kutyái parancsra kúrjanak minket seggbe száraz fasszal, miközben kaffogva lihegik a fülünkbe, hogy Magyarország jobban teljesít, hogy hasít a gazdaság, és sosem volt még ennyire jó, mint most. Csak arról felejtenek el említést tenni, hogy emellett a mentális problémákkal küzdő, önmagukkal elszámolni képtelen szerencsétlenek száma is egyre csak növekszik, és habár tilos lenne életvitelszerűen az utcán tartózkodni, halomban állnak az elbaszott életek az aluljárókban, tereken, és bűzölögnek a hídpillérek hűvös árnyékában. Na, de nem gond, minek mentek oda!? Az őket követők meg kiváló biorobot-alapanyagként szolgálnak majd, ha nem akarnak éhen pusztulni és a saját hányásukban fetrengve megdögleni, úgysincs más választásuk, be kell állni a sorba.

Ja, és közben Palkovics László szerint a jövő évi költségvetés a vállalkozások számára jelentős fejlődési lehetőséget teremt majd, írja a Magyar Idők nemrég megjelent cikke. Hát komolyan, ebben az országban az összes László ekkora aljas, szemétláda faszpörc? Ne már.

(Rendes, jóravaló, négy fal között tevékenykedő László nevű olvasóinktól ezúton is elnézést kérünk.)