-Három darabot kérek a Führerből!!! –Érzem, ahogyan a levegő egy pillanat alatt megfagy körülöttem, majd apró szilánkokra törik és úgy hullik alá a napégette porba. Mindenhonnan riadt szempárok merednek rám. A sátor árnyékából, a fortyogó bogrács mellől, még a harmadrangú szocialista politikus tizenöt méteres arcképével díszített nagyszínpad felől is.

-Fiam, a Führer nem lenne rád túlzottan büszke! – Mondja a főként a kommunista éra relikviáira szakosodott régiségárus bácsi, vagy csak gondolja, de való igaz: teljesen szét vagyok csúszva, az agyam olcsó, ragacsos sörben tocsog, meg dohányfüstben pácolódik. Az orra előtt egyik kezemben a „3. birodalom” feliratú bélyegalbumot, másikban pedig a markomba izzadt, ötszáz forintos bankjegyet lóbálom. Zsebre vágja a pénzt, és anélkül fordul a következő érdeklődőhöz, hogy visszakapnám az ötven forint különbséget. -Szarok én rá, mit gondol a Führer! –Mormogom magamban, majd sértődötten odébbállok a szerzeményemmel.

Terveim vannak ezekkel a randa kis papírfecnikkel. Annak a szerencsés nyugdíjasnak nyomom a markába a Hitleres bélyegek egyikét, aki először lep meg akaratom ellenére egy szép, vörös MSZP-s lufival, vagy egy bugyikék DK-s szórólappal, amiről az ország alkoholmámoros, pénzzel kitömött teddymacija vigyorog a képembe.

-Tessék aranyom, legyen meg az ideológiai harmónia! Jómagam is a fékek és ellensúlyok rendszerének híve vagyok! Na meg egyébként is: fogat fogért, szart szarért!

Sajnos azonban a magvas eszmecsere elmarad. Idő előtt keveredek el a villogó, csipogó, karattyoló műanyag játékok és a kézműves burgerek, kézműves sörök, kézműves kínai étkészletek, kézműves cigaretták, meg kézműves ideológiák zsír- és szarszagú, napszítta forgatagában. A nyakamra ül a pánik, a szorongás felajzott vadkanként liheg a fülembe. Érzem, még egy sör kell, hogy legyőzzem a vörös ördögöt. Máshogyan képtelen lennék kibírni ezt az iszonyatos ribilliót!

Mire hozzám lép az első, nagymamának álcázott DK-s robotmúmia, épphogy csak annyi lélekjelenlétem marad, hogy az öklömet a magasba emelve, riadtan kiáltsam el magam: „DEMOKRÁCIÁT, ELVTÁRS!!!”

A ráncosképű gép-rabszolga programja ennek hatására egy pillanat alatt mondja be az unalmast. Fejében a kódok összeakadnak, szemeit ide-oda forgatva rángatózik zavartan, füléből vörös füst szivárog, míg szemei előtt az EU-s zászló csillagai repkednek. Látszólag fogalma sincs arról, hogy most én tényleg csak egy hozzá hasonló, lelkes elvtárs vagyok-e, vagy pedig egyszerűen egy álnok provokátor, sötétben bujkáló, aljas ellenforradalmár. A picsába! Néha már lassan én sem tudom magamról eldönteni… Azonban mire újból elstartol a szoftver, én már messze járok. Bevetem magam a forgatagba és elveszek a forradalmi hévtől lüktető, vörösen párolgó biomasszában.

*

Ez a rendkívül szórakoztató flashback akkor rohan át az agyamon, amikor kedd délelőtt a Városliget felé tartva meglátom az első, önmagából kifordulva, ordítva hányó kisebbségi édesanyát az egyik körúti dohánybolt bejárata előtt. Május 1., a szeretet ünnepe! Semmi kétség, az év egyik leggyönyörűbb, legmeghittebb pillanata, a majális!

Alig várom a Hiszékeny Dezső arcával díszített nagyszínpadot, a Munkáspárt vöröscsillagos transzparenseit, a Marx-zászlókat, meg kedvemre szívatható, demokratikus robotnagyikat. Tisztára, mint a vidámpark, vagy az állatkert!

A ligetbe érve azonban hatalmas csalódás ér.

A banzáj a tavalyi méretekhez képest smafu, a hirosimai atomkatasztrófa erejével felérő választási vereségnek köszönhetően nem hogy külön DK-s hullaszagú ligetsarokra, de még csak egy rohadt MSZP-s nagyszínpadra sem tellett idén. Nemhogy Fluor Tomi, de még csak egy harmadosztályú Cipő-klón sem majomkodik az egykori Pecsa romjai mellett. Mindössze néhány szaros ugrálóvár, pár programozott droidmúmia, néhány elvakult hülye, meg Kunhalmi Ágnes jelenléte jelzik azt, hogy a vörös zászló egyszer még magasan lobogott a fényes szellőben. Hát hogy lesz így forradalom, kérem!?

A kézműves szarvasburgerre olcsó kecsapként csorgó, mindent elözönlő pesti panelproliknak azonban se szeri, se száma, még így sem. Úgy tűnik, a százkilós, DK-s lufit szorongató gyermekek jövőbeli diabéteszén gazdagodó gumicukor-árusok és a fingszagú kézműves sört egy ezresért mérő, gátlástalan kufárok hada sosem akar véget érni. Hát így nézne ki a forradalom?  Babakocsiban fuxos gyermeket tologató, sodort barna Szofit pöfékelő és fröccsöt vedelő édesanyák, angyalföldi félszobák homályában mutatóujjukat seggükbe dugva Kádár elvtárs képére rejszoló ex-munkásőrök, és langyos sörmaradékra meg gyros-nyesedékre vadászó, jellegtelen arcú junkiek gyülekezete? Szerencsétlen balfaszok, akiknek a legnagyobb problémája nem az, hogy valaki jogtalanul tartja a kezében a termőföldek hatvan százalékát és szétlopja az országot, hanem az, hogy nem ők, vagy épp valamelyik közeli hozzátartozójuk ülnek abban a bizonyos bársonyszékben.

A Munkáspárt is nyugodtan átnevezhetné magát Mókáspártra, a logójuk alapjául szolgáló vörös kör már úgyis olyan, mint egy bohócorr, bár a Che Guevarát majmoló, asztmás, göthös tinédzserek némileg őszintének tűnnek, azonban a nihil csak addig hangzik menő dolognak, amíg nem akad a torkukon a száraz kürtöskalács.

A ligetből kiszabadulva nyugtázom, hogy az egész magyar baloldal nem több, mint a vurstli legsuttyóbb céllövöldéjének hátsó traktusában elrejtve porosodó, fröccsöntött, egypálcás szardarab. Az egész rohadt magyar ellenzéket felzabálta ez a sörszagú, mócsingos, Tesco mustárral nyakon öntött, szandál-zokni mentalitás, és habár idén se Szabyest, se Fluor Tomi nem volt terítéken, úgy tűnik, ők nem is akarnak többet az előre programozott demokratikus robotmúmiáknál, meg a kádárkolbászt még mindig combjukon érző, retkes vén munkásőröknél. Az meg, hogy a normális értékrendben nevelkedett fiatal miért nem lát vállalható színt a jelen Magyarországának politikai palettáján, háááát, nem is tudom. Lehet (csak lehet), hogy annak is köze van hozzá, hogy egyesek még mindig Gyurcsány Ferencet próbálják felmutatni legitim alternatívaként? Na persze nem állítom, csak kérdezem.