Sándorral a Balaton partján találkoztam, ha egészen pontos szeretnék lenni, a balatonfüredi vasútállomáson. A budapesti gyorsra vártam, hátamon ott pihent fél életem egy zöld utazótáskába tömködve. Épp végeztem a második sörömmel, amikor leült mellém ez a kérges tenyerű, szikár figura, és megkérdezte, melyik vágányról indul a Tapolca felé közlekedő közvetlen gyorsvonat.

-Szerintem a hármasról. De még van idő addig. Kér egy sört?

Nyújtottam felé a dohányboltban vásárolt, jéghideg Dreherek egyikét, meg egy szál, sárga Chesterfieldet, és természetesen mindkettőt készségesen elfogadta. Csak annyit kérdezett:

-Idegállapotban vagy?

-Hát, ja. Mondhatni. Valami olyasmi. -feleltem remegő hangon, könnyeimmel küszködve, miközben a dohányzási tilalom ellenére rágyújtottam egy szálra, és reméltem, hogy valakinek végre mesélhetek arról, hogyan sikerült tökéletesen tönkrebasznom magam körül mindent az elmúlt negyed év során. Azonban Sándor az első korty után rám nézett, és rákezdett a saját történetére. Aztán egészen a vonat beérkezéséig mesélt, mesélt, és csak mesélt.

Sándor közmunkásként dolgozik. Füred környékén él, és dolgozott már Veszprémben, Csopakon, Tihanyban, jelenleg pedig Tapolcára igyekszik, hogy szerencsét próbáljon. Arra irányuló kérdésemre, hogy mégis mit lehet itt csinálni, evidens választ ad.

-Szezonban pörög a vendéglátás, fizikai munka meg mindig akad mindenhol. Legrosszabb esetben kapálni, seperni, szemetet szedni mindig kell ember, még ezen a környéken sincs kolbászból a kerítés.

És hát valóban, én az elmúlt hónapok során megszoktam, hogy errefelé tiszták az utcák, az emberek nem dobálják el a csikket, és a hajléktalanok sem fosnak sugárban a sarki Penny Market tövébe (utóbbit Budapesten már volt szerencsém többször is tapasztalni). Nem is gondoltam arra, hogy a rend, az olyan dolog, amit bizony valamilyen módon fenn is kell tartani.

Arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozott korábban, Sándor csak legyint, és üveges tekintettel mered a vágányokon túlra, a hegyek felé. Elmeséli, hogy a családja világ életében az agráriumban tevékenykedett. Földjeik voltak, állatokat tartottak, mindenféle növényeket termesztettek és termeltek. Azonban rengeteg szerencsétlen körülmény közre játszott abban, hogy egy maréknyi föld nem sok, de mára annyiuk sem maradt.

-Az utolsó darab földet a testvérem adta el. A pénzből vett valahol Veszprém környékén egy kis házat. Alig pár évre rá öngyilkos lett. A hitel meg ott maradt a felesége nyakán. Kicsivel korábban apámék egy színes TV-re cserélték el a hétvégi házukat, szép nagy telekkel. Komolyan. Egyik nap beállított hozzájuk valami ficsúr, aki tett egy ajánlatot. A telek nekik csak teher volt, és hát a régi, fekete-fehér televízió helyett jól jött már egy új, modernebb készülék. Azóta valami jól menő szőlőbirtok van arrafelé. Apámék telke volt az utolsó olyan földterület, amire szükség volt egy újabb turistacsalogató látványosság összeférceléséhez. Körülöttük akkorra már nem maradt semmi, mindenkit kivásároltak.

Szomorú történet, de Sándor elmondja azt is, hogy sajnos errefelé ez nem egyedi eset. A tó környékén ugyanis, főként a déli parton jellemző, hogy az általuk csak helyi kiskirályoknak nevezett pénzemberek a lehető legtöbb termőföldet felvásárolják, és az csak a jobbik eset, ha szőlőt termesztenek, vagy borbirtokot létesítenek a területen.

-Sokkal jellemzőbb az, hogy a földeket beszántják, aztán jönnek a marhák. Vagy bevetik napraforgóval, kukoricával, repcével az egészet. A lényeg itt tulajdonképpen nem a termelésen van, hanem azon, hogy felmarkolják a területek után járó, zsíros lóvékat.

Sándor itt azokra a földalapú támogatásokra gondol, melyeket a földhasználók a tulajdonukban lévő, nem parlagon heverő termőföldek után vehetnek igénybe, és szabadon használhatják fel gazdaságuk fejlesztésére. És habár a támogatások egy ideje bizonyos hektárszám felett nem vehetők igénybe, azért mindig megvannak azok a kiskapuk, melyeken keresztül akár milliárdok is könnyedén bezsebelhetők. Családi cégek, feldarabolt földterületek különböző tulajdonosokkal, a háttérben összefonódó, védőhálót alkotó sógor-koma kézfogások.

-Így híznak a kiskirályok, és így leszünk mindnyájan a jobbágyaik -jegyzi meg, csak halkan, a bajsza alatt mormogva, miközben újabb cigarettára gyújt.

Ekkor begördül a tapolcai gyors, Sándor kezet nyújt, ismét megköszöni a potya italt, majd a csikket eldobva felkapja málháját és sietve távozik a szerelvénnyel. Nézek magam elé, bámulom a hegyeket és arra gondolok, hogy a jövő valóban itt épül, az orrunk előtt, csak nem vagyok benne már teljesen biztos, hogy a miénk.