Van-e élet a Szafton és a Morbidon túl?

Dr. Dudor, Melpi, Purci Manó, Vitézfaszú János, Pinatou, na meg a dzsungel félmeztelen, kanos királya, Farzan. Csak hogy néhányat említsek azok közül a fiktív karakterek közül, akik a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején a konzervatív háztartások gyermekükért aggódó szüleinek idegzetét borzolták és döntötték romba általános iskolás kissrácok épphogy csak bimbódzó, egészséges szexualitását. Többek közt a miénket is.

Ekkor élték virágkorukat a sajátosan proli, ún. gyökérhumor magazinok, a Morbid, a Szaft, a Brutális, vagy épp a Móricka, melyek nagy részéből mára nem maradt más, csak ondótól ragadós, fekáliától bűzlő emlékezet. De vajon az igazi nagyágyúk halálával végleg eltűnt-e az überprosztó lapok emlékezete az újságárusok kínálatából, vagy csupán mi nőttünk ki abból, hogy humorosan megrajzolt gőzölgő belek és borzalmas módon elviccelt, csoportos nemi erőszak után kutassunk a standok leginkább eldugott, alsó polcain?

Nem várt meglepetés a pályaudvaron

Idegesen nézegetem a telefonom óráját és kapkodom a fejem  a világító, kék kijelző felé. Bosszúsan nyugtázom magamban, hogy hiába érkeztem negyed órával korábban, az a rohadt vonat már megint késik. Még nem kevesebb, mint harmincöt percet kell a hideg állomáson várakoznom. Kénytelen vagyok egymagamban toporogni a peronon, a kerekes bőröndökkel külföldi csatlakozásokhoz siető ázsiai diáklányok és a kukából félig megevett hamburgert előtúró, ragacsos hobót igazoltató, neonsárga rendőrök rothadásszagú kavalkádjában. Hiába, na. A Keleti pályaudvar nem épp az a hely, ahol az ember örül annak, hogy élete drága percei úgy peregnek le lelki szemei előtt, mint ahogyan az elhajított Kőbányai sör dobozából csordogáló, ragacsos aranysárga lé csepeg a mocskos aszfaltra.

Érdemes lenne valamilyen módon hasznosan eltölteni az induló szerelvényig fennmaradt, több mint fél órát, azonban -hogy diplomatikusan fogalmazzak- a lehetőségeim limitáltak. Adott a városi legendákból jól ismert, nemi betegségekkel fűszerezett gyorskaja, esetleg valamelyik talponálló, ahol két pohár vizezett sör után úgy fossa végig az ember a hazafelé vezető utat, mint a murányi kutya lakodalom végeztével a falut. (Én csak tudom, tavaly nyáron már próbáltam.) Egyik opció sem tűnik túlzottan csábítónak, úgyhogy rövid gondolkodás után feladom. A földről a galamboknak elszórt morzsát szedegető  ordas nagy fülest leverő cigányasszony látványába temetkezem, azonban ebben a pillanatban a szemem sarkában fényes glóriával tűnik fel a várva várt, megváltó jelenés.

A perontól nem messze rég szavatosságukat veszett kiadványoktól roskadozó, mocskos kis újságosstand álldogál, kínálata tökéletesen megfelel annak, amit egy ehhez hasonló helyen állomásozó árustól az ember elvárhat. Egy doboznyi elázott, ám még olvasható National Geographic magazin, darabja most 700 forint helyett csupán 450-ért. Egy nagy kupacnyi, évek óta aktualitását vesztett tech-magazin, amihez az eredetileg ajándékként csomagolt PC-játékokat már réges-rég kilopták és értékesítették a Jófogáson. A megsárgult szakácsmagazinok és a pályaudvari perverzek által előnyben részesített, tíz évvel ezelőtti pornólapok erdejében azonban megakad a szemem valamin. Az eladó háta mögött, mélyen, a lefóliázott felnőtt szekció sűrűjében ismerős, narancssárgán világító logó kacsint rám.

„Nem. Az nem lehet, hogy..” -motyogom magamban, és visszarángatva magam a valóság talajára konstatálom: de, bizony lehet. Szaft magazin! Legalább tizenkét éve annak, hogy utoljára láttam ezt a förtelmet!

“Kitakarítottam a szobádban! A szekrény tetején is…”

A Szaft 4. számának borítója 2000-ből. A karikatúra Ábrai “Geek” Barnabás munkája, és őt magát, valamint a főszerkesztőt, Onot ábrázolja

Általános iskolás kissrácként hobbijaim közé tartozott, hogy a suliból hazafelé menet az összes újságárus kirakatát végigböngésszem és a legújabb képregények, meg egyéb, rajzos kiadványok borítóira csorgassam a nyálam. Mondhatni, már akkor afféle bibliofil, vagy sokkal inkább sajtó-junkie gyerek voltam, akinek a színes nyomtatott képek és betűk látványa felért egyfajta vizuális orgazmussal. Valahogy így találkoztam először a Morbid és a Szaft magazinok borítóival is. Furcsamód a tartalmukra sosem voltam igazán kíváncsi, egyszerűen csak elbűvölt az elképesztően színes és hivalkodó újságfedelek tipográfiája, a sok esetben a maguk módján nagyon is művészi pontossággal kidolgozott gyomorforgató, mégis elképesztő grafikájuk. Legjobban azonban valamiért a logókhoz vonzódtam. A Szaft fejléceiről ránk hunyorgó, gyennyes betűkről a mai napig képes vagyok kijelenteni, hogy a maguk módján fontos elemét képzik a hazai sajtótörténetnek. De ha nem akarok tocsogós pátoszba fúló, undorító nosztalgiába temetkezni, csak annyit mondok: azok a logók bizony mai szemmel tekintve is kurvára jól néztek ki.

Habár jómagam meglehetősen konzervatív kölyök voltam és sokkal inkább a Kretén meg a Mad volt, ami kielégítette a humoros karikatúrákra meg képregényekre való, hatalmas szomjúságom, néhanapján egy-egy osztálytárs, vagy harmadrangú rokongyerek által sikerült belefutnom a magyar gyökérhumor akkori úttörőinek számító Mórickába és Morbidba, valamint a szerkesztőségeikhez köthető, erősen felnőtteknek szánt tartalmat kínáló újságok valamelyikébe. A mai napig emlékszem például arra, amikor negyedik osztályban az egyik iskolatársammal a papírgyűjtésről összekukázott szennylapokat lapozgattuk és az ordenáré rajzokon, meg fapados vicceken röhögtünk. Ekkor nyitott be a szobába a srác édesanyja és mi rémületünkben a tiltott sajtóterméket egyszerűen csak felhajítottuk a szekrény tetejére. Azóta is képes vagyok hangosan röhögni azon, mikor szerencsétlen gyerek pár héttel később hiába kereste a bútor tetején féltve őrzött magazinjait, és az anyja egyszer csak pókerarccal a következőt vágta a fejéhez: „Kisfiam! Kitakarítottam a szobádban! A szekrény tetején is…”

Gyermekként a gyökérlapok egyfajta lázadást jelentettek, lázadást minden ellen, amit otthon, az iskolában, vagy épp a délutáni tévéműsorokban ún. morálként tanultunk. Kitekintés volt ez a felnőttek világába, azokéba legalábbis, akik köpködhetnek az utcán, mocskosan beszélhetnek, és ha kedvük tartja, megfejelhetik a nyugdíjas nénit a zebránál, mert épp bal lábbal keltek fel. Azokéba az emberekébe, akik, ha más nem jutott, hát megerőszakolják a saját anyjukat vagy kishúgukat is. Egyszóval a mocskos, degenerált, lelki beteg, szexuálisan aberrált és céltalanul hiperagresszív felnőttek világába. Visszagondolva ezekre az időkre, azért nagyobb mentális torzulást is okozhatott volna a tény, hogy az újságosnál meggondolatlanul fólia nélkül árulták a Morbidot, meg a rotten.com színvonalát idéző Kutyahús magazint.

Na de elég a szócséplésből, térjünk a tárgyra!

Vajon mégis, mi lehet az oka annak, hogy a kilencvenes évek végén/kétezres évek elején hatalmas üzletet jelentett az effajta degeneráltság népszerűsítése, és mi az, ami (ha nem is teljesen, de azért javarészt) kiölte a legendás gyökérlapokat a köztudatból?

A türhőség és prosztóság két legnagyobb és legismertebb zászlóshajója, a Móricka és a Morbid is egyaránt a kilencvenes évek derekán indultak közízlésromboló hadjáratukra. Azokban az időkben, mikor az internet még a kiváltságosok játékszere volt, azonban hatalmas igény mutatkozott az újra és boldog-boldogtalan egyaránt vállalkozott. Előbbi lap első lapszáma valamikor 1994-ben, míg utóbbi egészen pontosan 1996 novemberében került az újságosstandokra. Arról, hogy korábban a mérsékelten pajzán humorlapok mellett létezett volna már hasonlóan ótvar, altesti poénokra és zsigeri brutalitásra fókuszáló viccmagazin, nincs tudomásom, azonban tény, hogy a magyar underground szexpiac már ekkor is virágzott. Arról az éráról beszélünk ugyanis, mikor kéz alatt olyan névre keresztelt remekművek terjengtek a lakosság ilyesmire valamiért fogékony köreiben, mint a Baszd a nagyit, ahol éred, vagy épp a meglehetősen diszkrét címet viselő Lányok és a kutya II.

(Aki esetleg adott címekből nem érezné a tárgyalt éra földalatti szexiparának esszenciáját, annak kiváló bepillantást nyújthat a rendkívül beszédes, Úgy Megbasztuk, Beszart című Tumblr-bejegyzés. Tényleg csak 18 éven felülieknek ajánlott, rendkívül erős idegzettel.)

A két lapban egyébként egyértelműen közös nevezőt képez, hogy erős hangsúlyt fektettek a szexuális tabutémák kevésbé ízléses módon történő feszegetésére, azonban míg a Móricka alcíméhez hűen (pikáns humormagazin) valóban inkább afféle mérsékelten türhő irányból, addig a Morbid (az új –de-generáció lapja) már az extrém, turbógyökér nézőpontból, féktelen brutalitással és kegyetlenséggel közelített a szubjektum felé. Egyszóval, talán az első olyan magyar sajtóterméknek számított, amelynek szemében nemhogy a normálisan két ember közt zajló pillanatok testi-lelki intimitása, de egyáltalán, semmi sem volt szentnek tekinthető.

A színvonalat kiválóan szemléltető karikatúra a Morbid első számából.

Aztán a biznisz a kétezres évek elejére olyannyira bepörgött, hogy egymás hegyére-hátára jöttek az újabb és újabb szennylapok, melyek nagyobb része ugyanazon két sajtótermék kiadóitól volt eredeztethető. A Morbid gárdája először megalkotta a Brutális címre keresztelt, kifejezetten csak hardcore képregényekre és karikatúrákra fókuszáló újságot, majd az eredeti főszerkesztő, Ono (Ónodi Ferenc) távozásával megalakult az egyre silányuló Morbid kezdeti színvonalát idéző Szaft magazin. Ezek mellett szinte havonta lepték el az újságosok polcait az újabbnál újabb, tiszavirág életű kiadványok, melyeket 90%-ban ugyanazon kiadók (pl. Tom Video Bt., Rockcity Kft.) szartak ki magukból a futószalagra.

A Pikáns (mely egy ideig a legpikánsabb humorlap címét a Mórickától az „Ez nem Mó…ka!” kitétellel próbálta bitorolni[1]) mellett megjelent 1-2 visszafogottabb kiadvány is, mint például a szexuális témákat és erőszakot teljesen mellőző Hahota 2000 (melybe szégyenkezve vallom ugyan be, de tizenegynéhány éves koromban még jómagam is küldtem rajzot megjelenés reményében[2]), illetve a Vigyor.  De ott voltak a hétköznapi kegyetlenséget és brutalitást a legmagasabb fokig toló szennymagazinok is, mint a Mad Max, a Pit-Bull, vagy épp a korábban már említett, minden gyökérlapok legalja, a Kutyahús, mely az ocsmányabbnál ocsmányabb viccek és rajzok mellett az internet legsötétebb bugyraiban fellelhető, gyomorforgató képek és videókból kiollózott jelenetek publikálásától sem riadt vissza.

„Az ugyancsak sajtótörténelmet író Bélforgató, avagy hányjunk együtt! rovatban egy négyfázisú fotósorozatban azt kísérhetjük figyelemmel, amint egy egér mászik bele a főszereplő pinájába.” –írja 2001-es gyökérhumor-körképében Para Kovács Imre a MaNcs hasábjain.

Ezen kiadványok nagy részében megegyezett egyébként, hogy habár különböző tematika mentén jöttek létre, egy idő után tartalmuk egyre erősebben egybevágott, rajzolóik nagy része azonos volt. Az embernek könnyedén támadhatott az az érzése, hogy hetente vásárolja meg ugyanazt a szennyet az újságárusnál, csupán újracsomagolva. Kiváló példa erre az, hogy a Szaft belsejébe egy időben akkurátusan „elrejtették” a Brutális, vagy épp a Hahota 2000 korábban lejárt, zúzdára ítélt számait. A szálak egyébként olyannyira összeértek, hogy az Ono által a 30. szám után magára hagyott Morbid szerkesztését a maglehetősen frappáns „Frédibácsi” álnéven a Móricka szerkesztéséért is felelős Szűcs Alfréd vette át.

A kiadók folyamatos változása és a színvonal konstans zuhanása ezen lapok esetében egyébként nem volt meglepőnek mondható fejlemény. Az eleinte erősen bizarr humorlapként indult Szaft egy idő után eredeti szerkesztőgárdájának nagy részét elvesztve olcsó pornóújsággá silányult és a címen, valamint a szeretett logón kívül vajmi kevés köze maradt sok évvel korábbi önmagához. A Morbid-franchise is hasonlóképpen járt, az eredetileg minden prosztósága ellenére is kissé az amerikai underground képregény-magazinokat idéző újság Ono távozásával vált igazán olvashatatlanná, ráadásul a friss szerkesztőség egy idő után volt olyan hülye, hogy az egyébként szemrevaló logót is silányabbnál silányabb változatokra cserélje. (persze gondolom, jogi háttere is lehetett a dolognak.)

A Morbid logó (d)evolúciója

Egyszóval a biznisz a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején pörgött, mint a motolla.

Hát akkor mi ölte meg mégis a gyökérhumor legnagyobb zászlóshajóit szinte egyik napról a másikra?

A válaszon nyilvánvalóan nem kell túlzottan sokat gondolkodni, hiszen mondhatni, evidens: a világháló széles körben történő elterjedése. Az olyan, nagy elődök nyomdokain alakult, talán nyomtatott példaképeiknél is prosztóbb és gyomorforgatóbb oldalak, mint a Napiszar, vagy az azóta (hála Istennek) jobblétre szenderült Puruttya sikeresen kicsinálták a magyar gyökérlapok nagy részét, hiszen ha a netről ingyen is fröcsög a mocsok, a paraszt teljesen jogosan hülye lenne fizetni is érte. Aztán egy idő után szerencsére az említett oldalak maguk is kihaltak, vagy eltűntek a minimálisan is civilizáltnak tekinthető emberek köztudatából.

De vajon tényleg meghaltak és eltűntek a köztudatból a türhőség nyomtatott zászlóshajói?

A válasz egyértelmű és határozott nem. Rövid kutakodás után a neten úgy döntöttem, hogy betérek az első utamba kerülő Relay-be és feltérképezem, mi maradt a híres magyar gyökérhumor-birodalomból. Létezik-e még Frédibácsi, továbbra is terrorizálja-e a lakosságot Magyarország pikáns és brutális humorlapjaiból legalább néhány?

És hogy meglepett-e, amit találtam? Nos, részben igen, részben pedig nem.

Ízléses hirdetés a Morbid egyik korai számából

Egyáltalán nem lepődtem meg például azon, hogy a stílus egyik legismertebb képviselőjének számító Móricka mind a mai napig él és virul, és Móricka Extra néven időszakos vadhajtása is létezik. Azon sem lepődtem meg, hogy továbbra is van Kismalac, sőt Kismalac Extra is, valamint Frédibácsi gyökérmonopóliumának (már ha továbbra is ő szerkeszti az adott lapokat. Ez az impresszumból nem derül ki, azonban a Móricka hasábjain található, Szűcs Alfréd blogját népszerűsítő hirdetésből erősen erre lehet következtetni) olyan újabb korcs gyermekei is születtek, mint A Vicc Elek című proli-humorlap, vagy a semlegesebb poénok kedvelőit megcélzó Poénbomba. Az sem okozott túlzottan nagy meglepetést, hogy minőségileg a lapok nagy része abszolút megegyező, habár utóbbi kevésbé fókuszál szexuális töltetű poénokra, a Kismalacban pedig még pornósztárok életútjával kapcsolatos, rövid “cikkeket” is olvashatunk.

Azon azonban annál inkább ledöbbentem , hogy a Mórickából és a Kismalacból még ma is lehet száz forintért pajzán klipeket rendelni mobiltelefonra, és ugyanúgy tele van az egész emelt díjas felnőtt telefonvonalak hirdetéseivel, mintha a megállt volna az idő általános iskolás koromban. Ezek után természetesen már nem ütköztem meg azon sem különösebben, hogy az újságokban közölt viccek nagy részét is a már évtizedekkel ezelőtt megjelent poénok újrahasznosítása tette ki, és hogy a karikatúrák közt is akadt olyan, amit nagyjából tizenhárom éves koromban láthattam már valamelyik hasonló kaliberű viccmagazinban.

A legdurvább tény tehát egyértelműen az, hogy egymás mellé téve egy 15 évvel ezelőtti számot és egy két héttel ezelőttit, a papír minőségén kívül más nem igazán változott, ami alapvetően azt igazolja, hogy világháló ide vagy oda, a nyomtatott gyökérhumor tulajdonképpen sosem fog kihalni a köztudatból.

Csupán 100 forint!!!4

Kísért a múlt

Visszatérve a cikk elején említett, Keletiben történt relevációra: nem, nem vásároltam meg a potom 999 forintért árusított, mára talán ereklyének számító Szaft magazint az újságostól. Nem szerettem volna elrontani azt a kevés pozitív emléket, ami a hasonló típusú lapokkal kapcsolatban megmaradt bennem a kétezres évek elejéről. Felemás érzésekkel tekintek ugyanis vissza eme éra sajtótermékeire. Egyrészről hiányzik az a fajta féktelen szabadság, amit a Morbid, a Szaft, a Brutális és társaik képviseltek. Másrészről viszont kissé örülök annak, hogy mára, ha talán nem is gyökeresen, de némileg megváltozott a hétköznapok emberének mentalitása és humorhoz való hozzáállása.

Persze az, hogy részben belezésen, részben pedig nemi erőszakon és pedofilvicceken nőttünk fel, nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindegyikőnk őrjöngő pszichopatává, vagy degenerált anyagyilkossá cseperedett volna. Mint ahogyan feltétlenül azok sem voltak fröcsögő nyálú perverz mészárosok, akik ilyen kaliberű sajtótermékek oldalain publikáltak.

Kifejezetten érdekes például, hogy több, ma ismert (és elismert) művész és képregényrajzoló is olyan lapok hasábjain kezdte pályafutását, mint a Morbid, vagy a később az onnan lelépett főszerkesztő által indított Szaft magazinok. A ma már számítógépes játékok konceptjein és egyéb, komoly projekteken dolgozó Ábrai Barnabást például korábban nemes egyszerűséggel a Szaft és a Brutális lapjain rendszeresen publikáló Geek művésznéven ismerhette a nagyérdemű közönség. A magyar képregény egyik alfájának és omegájának számító Futaki Attila a szintén a Morbid-Móricka érdekeltségi körbe tartozó, erotikus képregényekkel foglalkozó Com-X magazinban is közölt erotikus jellegű munkákat.

Nincs is ebben semmiféle elítélendő, hiszen mint tudjuk, a világ kegyetlen, és valamiből élni kell. Másik oldalról pedig azt is érdemes megjegyeznünk, hogy ha nem lettek volna az olyan friss és eredeti alkotók munkái, mint Geek mai szemmel is színvonalasnak mondható címlapjai és képregényei, ma lehetséges, hogy a kutya sem emlékezne ezekre a megboldogult, kegyetlenül tahó, ámde a maguk módján mégis korszakalkotó sajtótermékekre.

És hogy a mi a helyzet a többiekkel?

A Morbid és a Szaft munkatársai közül sokan megmaradtak a karikatúráknál és képregényeknél. Az olyan nevek, mint Fóka (Fórizs Attila, aki Tyll Forest álnév alatt íróként is tevékenykedik) vagy épp Giddy egészen biztos, hogy a gyökérhumorért lelkesedő, fiatalabb generáció számára is ismerősen csengnek, de a Tom Zool & Téjlor páros utóbbi tagját a kevésbé pajzán dolgokra nyitott közönség is ismerheti, többek közt a nemrégiben feltámadt Hahota hasábjairól. Akik elhagyták a pályát, azokról vagy nincsenek információink, vagy pedig nincsenek bennfentesek által megerősítve. A Morbid címlapok egy részéért és megannyi képregényért felelős Fodor Attila például tudomásom szerint tetoválóművészként tevékenykedik, a modern (de)generáció ikonikus humorlapjának egykori fejese, Ono pedig egy paranormális tevékenységekkel foglalkozó weboldalt üzemeltet. 3

[1] Nyilvánvalóan afféle figyelemfelkeltő heccként, hiszen jobban megnézve kiadói hátterük majdhogynem azonos

[2] Nem jelent meg. Egyébként is a Kreténből és a No Komplett című 99 forintos lapból plagizáltam.

[3] Kiegészítés: Ono számos komoly munkája mellett a napiufo.hu és a kisertetvadasz.hu oldalakat is üzemelteti persze csak hobbi szinten