Kint jártunk a 2017-es Ügetőszilveszteren. Nem nyertünk lószart se, de legalább élveztük.

I.

Vajon mi visz rá egy láthatólag egészséges felnőtt embert arra, hogy egy Bayern München címert tetováltasson a saját nyakára?

Oké, a Kispestet, a Fradit, az Újpestet, a Mezőkövesdet, vagy bármi hasonlót, azt még meg tudom érteni. Az bizonyos szintű lokálpatriotizmusra vall, a hovatartozás, az elkötelezettség egyfajta letörölhetetlen, egész életen át tartó bélyege. De egy Bayern München címert, na, azt már képtelen vagyok józan ésszel felfogni. Pláne ott, ahol az ember képtelen elrejteni mondjuk azt egy állásinterjú során, lehetséges leendő munkaadója elől. Mi van, ha a potenciális főnök mondjuk Real Madrid szurkoló? Vagy még ennél is rosszabb: nem egy degenerált szerencsétlen!?

Ilyen, és ehhez hasonló, fontos dolgok járnak a fejemben, miközben az egyes villamoson előttem álló tróger nyakán díszelgő varratot szemlélem, és a szerelvény lassan ámde bizonytalanul gördül tova a hírhedt Hős utcai megállón. Onnan, ahol épp műszakváltás történik, és a reggel óta saját hányásukban fetrengő roma fiatalokat felváltják a csavarlazítóval, hígított patkányméreggel és egyéb finomságokkal gondosan lesprickolt dohányt szívó, mentális képességeiket és külsejüket tekintve is egyre inkább valamiféle vudu-filmből kilépett élőhalottakra emlékeztető figurák.

Hiába, hamarosan Újév, de van, ami nem igazán akar változni.

A villamoson két tagba szakadt cigány az ajtó közepében áll, mindkettőn szakadt, mocskos melegítő, az egyiknek a bal keze gipszben lóg, a másik pedig épp arról tart kiselőadást, hogy az Árpád hídnál mennyire jó bizniszt lehetett egy időben csinálni a BKK automaták pénzvisszaadó nyílásainak eltömedékeléséből. Habár a módszer egy ideje állítólag nem működik, azért mindenesetre végighallgatom a tanórát és agyam egy sötét zugában, jó mélyen eltárolom az információt. Biztos, ami biztos, sosem lehet tudni, mit hoz majd a jövő.

A Puskás stadion megállóban eldobált sörösdobozok és műanyag stampedlis üvegcsék nyögik az tegnap esti előszilveszter emlékét. A jegyautomata mellett hatalmas méreteket öltő, rózsaszín, formátlan paca, kezében valamelyik aluljáróban vásárolt, használt Iphone-t szorongat. Mintha gonosz dzsinnként mászott volna elő valamelyik aludobozból. Zsíros fejétől messzire tartja a készüléket, legalább fél méterről, artikulálatlanul üvölt a vonal túlsó végén lógó szeretőjével. A fogatlan, borszagú szájból ocsmányabbnál ocsmányabb frázisok záporoznak, mint a konfetti. Szóba kerül néhány rokon, meg pár sittes ismerős is, akiknek bizony ilyen év végi jókívánságként a kurva anyjukat (nem én mondom, hanem ő). Az amorf test közben ritmusosan ráng, ide-oda billeg, és bal kezével a levegőben meglepően kecsesen hadonászva gesztikulál. A tengerentúli gengszterfilmek hatalmas picsájú néger nőit idézi, csak itt ugye kevesebb a csillogás, a kokó helyett meg csak a sarki vegyesben vásárolt kis üveges Kevertre és a négyszáz forintos tüdőrák-ízű szivarkára futja.

Az épp befutó villamoson egy hórihorgas, borzas hajú srác gúvadt, üveges tekintettel bámulja a vattacukortestű jelenést, közben hangosan, ámde érthetetlenül magyaráz a semmibe. Szájából fröcsöga nyál, lassan átitatja vastag, szürke kötött pulóverét. A szerelvény ajtaja pár pillanat múlva egy nagydarab, mackónadrágos kopasz fickó előtt csapódik be, aki türelmetlenül káromkodva ököllel hatalmasat ver a jármű oldalára. Úgy kell neki! A villamosvezető azonban ezzel mit sem törődve elindul a Bécsi úti végállomás irányába, én meg a Kincsem Park urbánus mocsokban oázisként tündöklő, zöld gyepe felé veszem az irányt.

II.

Amikor az Őrnagy utcai Burger King előtt állva először látom meg a Lovi irányába vonuló, konfettivel és színes műanyag parókák tömkelegével borított, tömör húsfalat, egy pillanatra megfagy a vér az ereimben.

Jézus Mária, hát én nem ehhez vagyok szokva! A nyári szezon foghíjas, szellős lelátója, a korlátnak támaszkodva szotyizó, szintúgy foghíjas törzsfogadók választékos káromkodása, meg az utolsó futam környékén szinte üresen tátongó csarnokban megtaposott, elveszett álmokként széthajigált tikettek világa, na, az az én terepem!

Ez a hatalmas felhajtás ördögpatronokat hajigáló és papírtrombitákkal konstans tülkölő nyolcévesekkel, meg rózsaszín műhaj alá bújó, enyhén spicces, ötvenes anyukákkal, na ez az, amire alapvetően nem lehet felkészülni. Pláne úgy, hogy tizenezres kokain meg minőségi, marokkói csokoládé helyett csak az ótvaros rosszullétre gin-tonikkal kikevert, halálízű Neocitran-koktél dolgozik az ereimben.

Aztán a kapun belépve, a sokaságban kodeines köptetőként oldódnak fel bennem a különböző fóbiákon és gátlásonkon alapuló kételyek.

A pénztárakat a már arcról jól ismert nyugdíjas kasszáshölgyek mellett zsenge diáklányok hada lepi el. Odakint, a lelátó környékén a zsokéruhás lónak (vajon ők kit hajthatnak?) öltözött kabalafigurák úgy járnak-kelnek fel és alá, mintha csak a megfelelő áldozatot keresnék, akit egy sötét sikátorba berángatva félholtra verhetnek és megfoszthatnak értékeitől. Hiába a rengeteg ember, hiába a nyakamon ülő, ragacsos, nyálkás, undorító betegség. A terep még mindig ismerős, és több hónapos kihagyás után most is úgy érzem magam a Kincsem park lelátóján, mint a Tékozló Fiú, aki végre hazatért sokadik utazása után, szívének olyannyira kedves és hiányzó, második otthonába.

III.

Az első agárversenyt persze sikerül lekésni. Ez már csak azért is rendkívül bosszantó, mert ez az egyetlen olyan futam, amelyre tuti tippel érkezem, és az univerzum rezgéseire hangolódva érzem, hogy akár nagyot is kaszálhatnék.

A kutyákban ugyanis alapvetően megbízom. 2016-ban többször is visszarántottak a totális anyagi csőd széléről.

Velük ugyanis egyszerűen könnyebb és gyorsabb nyerni, mint a lovakkal. Még akkor is, ha egy agárfutam egyszerre csak kevesebbet fizet az embernek, mint egy patentul megtippelt, vasárnap délutáni ügetőverseny.

Először is: egy versenyen hét kutyánál több nem indul. Ez már alapvetően növeli az esélyeket egy 12-14 lovas ügetőfutamhoz képest, másrészről az agarak többségét már ismerem, van, amelyiknek két egész szezonon keresztül is folyamatosan követtem a teljesítményét. A lelátón ülve lila kis jegyzetfüzetembe pedáns módon, folyamatosan jegyzeteltem, az aktuális Turfok mellett pedig általában a nyertes szelvényeimet is gondosan megőriztem, ezáltal is növelve egy megbízható statisztikán alapuló rendszer felépítésének lehetőségeit.

Persze egy olyan futam, ahol az esélyek nagyjából kiegyenlítettek, hozhat bármiféle meglepetést, de az Ügetőszilveszter első futama nem ilyen, és egy hármasbefutó helyes sorrendjének a felállítása szinte gyerekjátéknak tűnik. A Turf szerint hozott favoritoktól is eltér a tipp, ami jó jel, hiszen helyes találat esetén az osztalék egész biztosan több, mint az 1.0-ás nagy, büdös semmi.

Négy perc késés azonban a kutyák esetében gyakorlatilag végzetesnek bizonyul. Mire a fogadóablakhoz érek, a győztes ebek már kilihegték magukat a dobogón és a nemlétező tikettemet pedig úgy fújja tova a szél, mint a lószar keserédes szagát egy kora őszi versenynapon a Pillangó utcai metróállomáson. Oda a majd’ húszszoros szorzó, amivel jobbára háromszáz forintból is könnyedén lehetett volna hat-hét rugót csinálni. A picsába!

Nem lett volna rossz kezdés, de ez van. Vannak dolgok, amiken nem érdemes rágódni, egyszerűen csak érdemes őket hagyni, hogy tovatűnjenek a múlt ködös, lószarszagú félhomályában.

Csakúgy, mint az agárversenyt követő, két ügetőfutam, melynek meg nem tett tétjeivel újabb alaptéthez viszonyított 7-8 ezer forintnyi haszontól sikerül elesnem. Ezután az este folyamán –bármilyen meglepő- a megtett tétjeimmel egy kanyi vasat sem sikerül zsebre tennem. Van ez így.

IV.

Egyébként az Ügetőszilveszter pont olyan rendezvény, amit alapvetően nagyon szeretnék gyűlölni, de valahogy mégsem sikerül.

Az iszonytató tömeg, a taknyos hideg, a diszkósátorba ordító Neoton, meg a tehetségtelenség csimborasszójaként is említhető Youtube-celebek szerepeltetése ellenére valahogy nagyon is elégedett vagyok ezzel az egésszel.

A lelátón hellyel-közzel találni néha 1-2 üres és nem megtaposott műanyag széket, az étterem alatti fogadóablakokat pedig jóval kevesebben fedezték fel maguknak, mint a csarnok pénztárait. Itt félórás sorba állás helyett elég nagyjából 5-10 percet várakozni, hogy megtegyük tétjeinket.

Az is kifejezetten erős pozitívum, hogy habár a park szabályzata elméletben tiltja az alkoholtartalmú italok behozatalát, két év alatt gyakorlatilag egyszer sem vizsgálta át senki a táskámat, hogy akad-e benne némi üzemanyag ami segítené a két futam közti üresjárat átvészelését. Szerencsére most sem történik ilyesmi, nyilván szégyen lenne, ha a szilvesztert kizárólag a park területén kapható, orrvérzésig édes forralt borral, meg vizezett Sopronival kellene átvészelni. Így legalább itt a maradék Bombay-tonik, meg némi vodka is lötyög még a kabátzsebben lapuló flaska alján.

Egyetlen erőteljes problémámat a fejemben egyre inkább gyülemlő takony mellett a futamok közti háttérzene jelenti, mely az esetek többségében az Irigy Hónaljmirigy színvonalát is alulmúló „Pamkutya-slágerekből”, meg a Különös Szilveszter című eposz különböző feldolgozásaiból áll össze.

A nézőközönség összetétele épp a fentebb említett okokból kifolyólag egyébként meglehetősen változó.

A már este hatkor atomrészeg, retro-státorban őrjöngő fiatalok mellett képviseltetik magukat a nyugodtabb szórakozásra vágyó, idősebb házaspárok, a trombitás kisgyermekek tömkelegével érkező családok, és az ilyen eseményeken elmaradhatatlan, külföldi bulituristák is.

Nyilván az, hogy az Ügetőszilveszter egy délután 2-től este 8-ig tartó program, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olyan tömeg gyűlik össze, amekkora nagyjából szülővárosom egyharmad lakosságának is megfelelne. Mindezek ellenére azonban nincs balhé, nincs acsarkodás, a színes kalapok és süvöltő trombiták erdejében egyetlen, békés masszává formálódik a tömeg, és valamiért minden mentális problémámat félretéve örülök annak, hogy ennek a sokaságnak most én is része lehetek.

V.

A programot záró, második agárfutamon azért sikerül 600 forintból 1500-at csinálni (hoppá, azt hiszem, holnap felmondok a munkahelyemen!). A hatalmas sikert megkoronázandó az estét olyan tűzijáték zárja, amelyet egy tehetősebb megyeszékhely is megirigyelhetne augusztus 20.-án. A legalább negyedórás (de valószínűleg hosszabb, őszintén szólva nem figyelek erre…) fény-performansz méltóképp szakítja meg a 2017-es évet, és a több, mint húszezer fős látogatószámot, illetve 11 futam alatt generált, ötvenmilliónál is magasabb bevételt tekintve nem is tűnik egyáltalán túlzásnak a fényűzés.

Ebből is látható, hogyha csak egy-két hasonló rendezvény erejéig is, de a lovi, köszönhetően az egyre aktívabb marketingkampányoknak, valamint a Kincsem film idei mozisikerének afféle második virágkorát éli te 2017-ben, és reméljük a javuló tendencia idén is folytatódik majd.

Csak egyik kedvenc skinhead falfirkámat tudom idézni ezzel kapcsolatban, ami a kilencvenes évek elején a lakótelepünkön, egy kopott tűzfalra fújva díszelgett, nem messze a mi háztömbünktől:

„Egy lovas nemzet újra szárnyal!”

Hatévesen nem igazán értettem ezt, hiszen úgy tudtam, a lónak nincsenek szárnyai, de aztán sikerült az ilyesfajta tévképzeteken is túllendülnöm.