Nagy kedvencekről kritikát írni nagyjából olyan, mint betonkemény fába vágni az eltompult fejszét a süppedős ingovány közepén. Meddig érhet a rajongó és honnan kezdődik a kritikus? Erőltessük a kórbonctant, vagy csak haladjon minden szabadon, a maga kerékvágásában?

Eh, kit érdekel? Majd pont egy Primus lemeznél kezdek el moralizálni! Különben is: Primus sucks!

Azt hiszem, a generációmban és a tőlem fiatalabbak között nem igazán van olyan ember, aki ne ismerné a Primus zenekart. Nem a teljes munkásságát persze, de egy számot ezer százalék, hogy mindenki hallott már. Mást ne mondjak: a South Park főcímdala után hevesen bólogat az összes jómadár. Ó, hát őket ismerem! Ha azonban csak ennyi van a tarsolyban, akkor nem.

De most inkább nem kötekszem. Nekem is sokáig kimaradt a banda, mire egy barátom (aki most bőszen vigyorog) hozzám vágott két cédét, hogy igenis, őket kell! Egyszerűen muszáj! Olyan nincs, hogy nem! És hát igaza volt: szerelem lett első hallásra. A románc pedig azóta is töretlen.

Aki azonban nem merült volna elég mélyre a Primus munkásságában, annak megpróbálom néhány szóban körbeírni az esszenciát:

adott egy kappanhangú elmebeteg, aki minden bizonnyal az édesanyja méhében, a köldökzsinórját pöngetve találta ki első basszustémáit. Egyből  akkor, amikor karjai nőttek, valamikor csenevész zigóta korában. A mutálás kimaradt kamaszkorában, de ez nem akadályozta meg abban, hogy a cséphadaró ujjmozdulatok mellett énekesi babérokra is törjön – hála az égnek! A faszinál csak a basszusgitárjai csúnyábbak, de amit művel velük, az…hát basszus, leírhatatlan. A dalszövegei szintúgy.

Winnonah nagy barna hódjától az Elektromos Sam bácsiig, a Sajttengeren hajózó korcsok, Tomi a macska, A nevem Sár, Jóska a halász, és sorolhatnám. Mindehhez talált egy csendestársat, aki olyan akkordokat és dallamokat csal mögé a hathúroson, amiket szerintem rajta kívül élő embernek nem jutna eszébe odapakolni. Talán halottnak se. Kettőjükhöz képest a hírös Lennon-McCarthy páros fakezű, botfülű kutyaütők gyülekezete. A ritmusszekciót meg valahogy mindig sikerült elmebeteg, élő metronómokkal feltölteni. Az összkép így teljes, és amit együtt előrángatnak a hangszerekből az még annál is bizarrabb, mint amennyire így leírva tűnik.

Nem csoda, hogy megremegett a bennem szunnyadó rajongó a hír hallatán: hamarosan érkezik az új matéria , ráadásul visszatért a dobok mögé az a viharmarkú eszement, aki a legizgalmasabb korszakukban csépelte a bőröket. Az előőrsnek küldött nóta nagy durranást sejtetett. És nem csalódtam. Sőt! Szűk harmincöt perc alatt A Primusnak megint sikerült pofán vernie valami egészen szokatlannal. Pedig a kilencedik lemeznél már azt hittem, tudom, mire számítsak. És rohadtul nem!

Az új anyag koncept-lemez, A Szivárvány Koboldok című gyerekkönyv ihlette, amit Claypool a gyerekeinek olvasgatott anno. Mesélés közben Ul de Rico illusztrációi annyira megihlették a büszke apát, hogy hóna alá csapta a történetet, becsörtetett a Primus-üzem kapuján, ahol tettestársaival fogták magukat és új dimenzióba gyömöszölték az egészet.

Mert ki más tudna szivárványkoboldokról ilyen elképesztő lemezt írni? Csakis ők.

Ami azonnal felmerült bennem, hogy a fiúk átszoktak valami új cuccra. Ez nem az a drog, amit eddig toltak, egész más lelki cafrangokat mozgat meg. A bevezető szónoklat alatt pittyegő lant (?) és a vonós bőgő úszkálása egyből berántja a hallgatót egy mélyen lapuló rémálomba, ahol a koboldok csücsöri szájukkal kiszopkodják az összes színt a szivárványból. Ettől szürkévé válik az ég és repedezett, százéves fénykép nyomasztó szomorúságát okádja a világ. Zöldek és kékek, lilák és sárgák csurognak végig az állukon, ahogy görnyedt testtel masíroznak újabb szivárvány-legelők felé. Én meg menekülnék az állatokkal a völgybe, ahová ezek a rohadékok nem érhetnek el, ahol még vannak színek, és ott élhetünk együtt…in peredáájssssz…

A tételesen felépített anyag lépésről lépésre mutatja be ezt a mesevilágot, olyan kifinomult és rögtön ható zenei nyelven, hogy csukott szemmel tényleg komplett vizuális élménnyé válik. Szinte mozi-élmény. És a koncepciós felépítésnek köszönhetően gyönyörűen végigjárjuk a történet ívét, van eleje, közepe, vége, ahogy azt kell.

Az egymásba folyó és egymásból kihajtó, onnan szárba szökkenő majd a tökéletes pillanatban elhaló témák olyan érzékkel vannak összecsiszolva, hogy ennél tökéletesebben már nem is lehetne. Nincs törés, nem zökkent ki semmi. Egészen addig, amíg a végén föl nem ocsúdsz, hogy: baszki, hát vége van?

Hiába, ezek az őrültek piszkosul értik a dolgukat. Legjobban a személyes kedvencem, a The Storm hallatán érezni ezt a tökélyre csiszoltságot. Az a dal… az a dal megtaposta a lelkemet, megette, kiszarta, fölgyújtotta, aztán újra megtaposta.

Miután a cikk megírása közben újra, és újra és újra végighallgattam az anyagot, azt kell, hogy mondjam: szerintem az 1995-ös Mesék a puncsos tálból óta nem volt ilyen jó Primus lemez. Nem akar mindenáron villogni, semmi cicoma, viszont olyan összhangzások szülte hangulatokat tesz a helyébe, amik vastagon felülmúlnak minden technikai bravúrt. Abszolút letisztult, és tökéletesen működik, első másodpercétől az utolsóig. Szent őrültek mestermunkája.

Nem mondom, hogy aki most akarja magát beleásni a zenekar munkásságába, ezzel kezdje. Érdemes végigjárni az utat, tételesen akár, aztán bátran oda lehet biggyeszteni ezt a szivárványkoboldos cuccot is a végére. Mert új dimenziókat nyit a nagyjából harminc éve üzemelő sárgaházban.