Rövid látogatás a Füvészkertben, a Kaktuszgyűjtők és -termesztők egyik legnagyobb országos börzéjén

Gyermekkorom óta szinte mindig tartok a lakásban ilyen vagy olyan kaktuszokat. Egyszerűen irigylem az igénytelenségüket és szívósságukat, hogy akár hetekig, vagy hónapokig is képesek víz és különösebb gondoskodás nélkül túlélni. Az emberiségnek egyértelműen lenne mit tanulnia ettől a hol szúrós, hol apró, kavicsszerű nemzetségtől.

Mi más lenne erre a leginkább megfelelő alkalom, mint a félévente egyszer, a Józsefváros szívében megrendezésre kerülő Országos kaktuszkiállítás és Vásár, ahol a hazai kaktusztenyésztők színe-java összegyűlik és közszemlére bocsájtja portékáját.

“Az úr már elvitt tizennyolc darabot”

Kerekes szatyorral felvértezett öregasszonyok és kétszáz forintos kaktuszcsemetékkel kardozó kisiskolások közt hasítok keresztül péntek délelőtt a füvészkerten.
Az, hogy délelőtt tizenegykor alig találni valamelyik árusnál normális állapotban lévő, három centiméternél nagyobb peyotl kaktuszt, azért alapvetően gyanús, és nem szokványos jelenség. Mármint tekintve azt, hogy a legutóbbi alkalommal, mikor a kaktuszkiállításon jártam (úgy másfél évvel ezelőtt talán) még hatalmas, több, mint húsz éves telepekbe is sikerült belefutnom, nem is beszélve az egészséges, öt és tíz centi átmérő között mozgó, darabra vásárolható korongokról. Most hiába is kérdezősködöm, alig akad néhány kabátgombnyi darab, és kérdésemre a legtöbb árus csak annyit felel:

“Voltak persze nagyobbak, de egy úr most vitt el belőlük tizennyolc darabot. Holnap talán még lesz, habár valamiért ezeket most nagyon viszik.”

A picsába! Tudtam, hogy csak idő kérdése, és a rohadék hippik rá fognak kapni a peyotl-re. A meszkalinkaktusz ugyanis nem csupán legálisan tartható növény, de relatíve olcsó is, mondjuk egészen biztosan kevésbé kell a pénztárca fenekére nyúlni, mint mondjuk egy lap LSD vásárlása esetén.

Na de miért olyan varázslatos a peyotl? A Wikipedia vonatkozó szócikkére hagyatkozva leginkább ezért: “A pejot (peyotl), vagy meszkalinkaktusz, vagy peyote (Lophophora williamsii) egy közép-amerikai gömbkaktusz, kivételesen magas alkaloidtartalommal (eddig több mint hatvanféle alkaloidot izoláltak belőle). A közép-amerikai indián kultúrákban kiemelkedő szerepe van, szent növényként tartják számon. Főleg rituális alkalmakkor fogyasztják, de univerzális gyógynövényként is ismert, többek között természetes antibiotikum-tartalmának köszönhetően. Egyik alkaloidja, a meszkalin az emberi szervezetbe kerülve hallucinogén hatású.”

Türelmes befektetők előnyben

Átlagosan egy kisebb peyotl-korong ára 4-800 forint között mozog. Ennyi pénzért egy 5-6 éves, gyermekcipőben járó növényt kapunk, az ár a kor mellett persze függ az állapottól és a fajtától is. Az egyik úr például drágábban adja a lophophora j.-t, mint a lophophora w.-t, és nem vagyok egészen biztos abban, hogy csupán azért, mert előbbinek nagyobb és színesebb lenne a virága az utóbbinál.

Egy átlagos, 5-6 év körüli növény, melynek átmérője durván 3-5 centiméter körüli, persze még bőven kevés lenne ahhoz, hogy hallucinogén limonádét, vagy egyéb sámánfőzetet készítsünk belőle. Sok kicsi persze sokra megy, és egy harminc-negyven apró gombból álló telep akár főnyeremény is lehet azon türelmes felhasználóknak, akik képesek úgy 15-20 évet várni egy igazán ütős, kemény tripre. Bizony, 15-20 év, hiszen sokak legnagyobb bosszúságára a peyotl a világ egyik leglassabban növekvő kaktuszfajtája, egy rendes beálláshoz pedig legalább 300 és 500 mg közti adag szükséges, ami nagyjából 5-15 kaktuszkorongot jelent.

Nem csak “hasznos”, dekoratív is

Persze nem állítom, hogy alapvetően mindenki a meszkalintartalom miatt vinné az egyébként kifejezetten dekoratív, kavicsra emlékeztető lophophora kaktuszokat. Otthon például én is kizárólag esztétikai és egészségügyi szempontból tartom őket. Nem röhög, kedves olvasó! A zöld kis gubók látványa megnyugtat, szívósságuk erőt és magabiztosságot ad a mindennapokban. Puszta jelenlétükkel képesek csökkenteni a stressz-szintem, tehát tulajdonképpen felesleges lenne bármilyen formában elfogyasztanom őket.

Ellenben most bosszankodom. A kaktusztálam közepére tervezett peyotl-telep legalább a következő kiállításig ismét csak dédelgetett álom marad, köszönhetően az alkaloidokra éhes, színes nadrágos csürhének. A vicces az, hogy látom, nem csak nekem sikerült késve érkeznem. A tőlem pár méterre lévő pult körül egy fiatal srác sündörög, és kérdezni sem kell, lerí róla, mit is keres. Fejét vaskos raszta-tincsek húzzák, karján pedig repkedő denevérraj közepén tintával szétfröcskölt betűk hirdetik, hogy “túl bizarr, hogy éljen, túl ritka, hogy meghaljon”. Azt hiszem, ennél már nem is tehetné evidensebbé , hogy nem a mostanság olyannyira felkapott pozsgások vagy épp a 150 forintos minikaktuszok miatt látogatott el péntek délelőtt a Füvészkertbe.