Bármit is csinálsz, biztos lehetsz abban, hogy valahol Ázsiában él egy tizenéves gyerek, aki sokkal, de tényleg, klasszisokkal jobban csinálja nálad ugyanazt.

Létezik egy alapvetően sztereotip megállapítás: bármit is csinálsz, biztos lehetsz abban, hogy valahol Ázsiában él egy tizenéves gyerek, aki sokkal, de tényleg, klasszisokkal jobban csinálja nálad ugyanazt. Egyesek szerint persze ez nem több, mint olcsó fajelmélet (a sértett, ejrópai és ámerikai lélek ugyebár…), azonban valljuk be, némi valóságalapja van a dolognak.

Bármi kerül például a japók kezébe, alapvető perfekcionizmusuknak és fegyelmezettségüknek köszönhetően sikerül abból valami olyat kihozniuk, amiről a szerencsétlen nyugati ember nem is gondolta volna, hogy egyáltalán lehetséges.

Nincs ez másként a rock’n’roll olyan marginális ágazataival sem, melyekről valamiért hazánkban még mindig úgy gondolkodunk, hogy nincs értelme velük foglalkozni, mert nem érik meg a befektetett időt és energiát.

(Nem is csoda, hogy mi vagyunk az az ország, ahol a szórakoztatás kvázi csimborasszóját napjainkban is a Csókkirály, a Kölyköd Voltam, meg a világ legjellegtelenebb szarjankóiból összeállt feldolgozás-zenekarok és tribute bandák jelentik.)

Itthon az emot, mint műfajt például sokan még mindig a kétezres évek végének mulandó tinihóbortjaként kezelik, és az Aréna pláza parkjában vízipipázó, festett szemű hülyegyerekekkel azonosítják, valamint olyan, rózsaszín dildóval megerőszakolt műanyag-grufti bandákkal hozzák összefüggésbe, mint a No Thanx és az Anti Fitness Club, vagy a talán egy fokkal vállalhatóbb My Chemical Romance.

Szomorú ez, ugyanis nagyjából olyan, mintha a kizárólag Good Charlotte-ot tartanánk punknak, vagy épp a Hooligans-re mondanánk azt, hogy thrash metál.

Az emo önálló univerzum, valóságos mikrokozmosz, melybe a nyolcvanas évek végének post-hardcore bandáitól kezdve, a kilencvenes évek melankólikus pop-punkján át, egészen az elszállós indie/math rock muzsikát toló előadókig rengeteg dolgot beleszuszakolhatunk. A felvizezett pláza-rock pedig nem több, mint egyetlen jelentéktelen, a média által csúcsra járatott féregnyúlványa.

Apró szelet a tortából, vagy sokkal inkább morzsa

A műfaj sokszínűségéből adódóan ebben az írásban sem áll módunkban a teljes japán színtér bemutatása. Személy szerint biztos vagyok benne, hogy ez nem lenne lehetetlen, és nagyon jól szórakoznék munka közben, ellenben jelenleg sajnos képtelen lennék egy doktori disszertáció méretű anyag összedobására.

Ebben a bejegyzésben tehát meglehetősen szubjektív módon, kizárólag a szívemnek kedves midwest al-zsánerbe sorolható bandákkal, valamint a pop-punk gyökerekből táplálkozó zenekarok egy részével foglalkozunk, megtörve a sort néhány különleges, kakukktojásnak mondható produkcióval.

Ja, és mielőtt bárki felháborodna, vagy követ vetne ránk: nyilván erős túlzás, hogy a listán szereplő zenekarok egyikéről sem hallottál még soha, azonban próbáltunk úgy szemezgetni a kínálatból, hogy a cikkben relatíve ismert bandák mellett kisebb, kevésbé neves projektek is helyet kapjanak.

Szóval ne is szaporítsuk tovább a szót, vágjunk bele egyből a közepébe, a teljesség abszolút igénye nélkül!

Emitation

Kezdjük talán a sort egy erős midwest hatásokat felmutató, kissé punkos, kissé hardcore-osan csörömpölős brigáddal.

Az Emitation 2015-ben alakult, Nagoya városában. Egészen idáig két albumuk jelent meg, a 2016-os Overtime Fuckin’ Work One Minute a zenekar gitárosa által üzemeltetett kiadónál, valamint a 2018-as Adult, a Dirty Legs Recordings gondozásában.

A srácok a zsánerhez képest meglepően rövid dalokat írnak, a legtöbb az egy perces játékidőt sem éri el, a hangzásuk pedig leginkább olyan ikonikus bandákhoz hasonlítható, mint a Snowing, vagy az Algernon Cadwallader, ami már önmagában is kitűnő ajánlólevél.

Eddig megjelent anyagaikat megtaláljátok a Bandcampen, a közösségi média viszont nem igazán jó barátjuk, nem tudok róla, hogy bárhol aktív profillal rendelkeznének.

Arigarnon Friends

Ha már az előbb szóba került az Algernon Cadwallader, nem mehetünk el a meglehetősen azonosan csengő névre keresztelt Arigarnon Friends mellett sem. A hasonlóság nem véletlen, a srácok bevallottan egyik kedvenc zenekaruk előtti tisztelgésnek szánták a névadást.

A tokiói banda a PENs+ nevű formáció side projectjeként indult, első (és a főzenekar újjáalakulásának köszönhetően lehetséges, hogy utolsó?) kislemezük pedig 2016-ban jelent meg, az amerikai Old Press Records gondozásában.

A srácok szupergyors midwest emot játszanak, néhol pedig feltűnnek a műfajtól egyáltalán nem idegen, matekosan darabos megoldások is. Ahogyan egy Youtube kommentelő fogalmazott, olyan ez a muzsika, mintha Naruto sírva szaladna végig Tokió utcáin. Ennél jobb hasonlatot akkor sem tudnék kiizzadni magamból, ha nagyon szeretnék.

Egyetlen lemezük letölthető a Bandcampről, ezen kívül Facebookon és Twitteren is megtalálhatók.

PENs+

A  2011-ben alakult PENs+ az Arigarnon Friends tagjainak fő zenekara, amely stílusát tekintve az előző formációhoz rendkívül hasonló zenét játszik, azonban néhol kissé lágyabb, “populárisabb”, matekrockos megoldásokkal operál. A srácok fiatal koruk ellenére elképesztően jó zenészek, Soccer című albumukról pedig a felturbózott Algernon Cadwallader mellett kissé a legendás Cap’n Jazz is eszünkbe juthat, ezzel pedig abszolút sikerült kilóra megvenniük.

A srácok egy hosszabb szünet után nemrég újból összeálltak és olyannyira aktívak, hogy a nyár elején új videoklippel, és egy 3 számos EP-vel is jelentkeztek.

Anyagaik fillérekért tölthetők a Bandcampről, de többek közt hivatalos weboldaluk is van, ahonnan egy csomó merch cuccot rendelhetünk. A legbrutálisabb mindegyik közül a ruházati pakk, mely a megszokott pólón és sapkán kívül egy kendőt és egy pár zoknit (!) is tartalmaz.

Ja, és ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az alábbi klipben szerepel a világ egyik leggyönyörűbb fiatal színésznője.

By the End of Summer

A 2013-ban alakult By the End of Summer nevével azok a szemfüles olvasók már nyilván találkoztak, akik unalmas perceikben előszeretettel pörgetik a Youtube-ra feltöltött midwest emo válogatásokat. Ez a banda némileg más irányból közelíti meg a műfajt, kevésbé matekos témákkal operál, és inkább a nyersebb, pop-punkos alapokból építkezik.

A zenekar neve egyébként tökéletesen közvetíti a muzsika által árasztott, keserédes hangulatot. A By the End of Summer dalai éppen olyanok, mint egy kellemesen hűvös, ámde napsütötte októberi délutánon rágyújtani egy cigire, és elmerengeni azon, mennyire szép is volt akkor minden, mikor még életünk nagy szerelme oldalán sétáltunk a sárgába hajló, őszi lombok alatt a tóparton.

Ez a zenekar egyébként az egyik ok a sok közül, amiért egyszer az életben szeretnék elköltözni Kyotoba.

Tényleg jók, szóval figyeljetek rájuk Facebookon, kövessétek őket Twitteren, és töltsétek a cuccaikat Bandcampről, vagy hallgassátok Soundcloudon. Vagy, ha épp rendelkeztek néhány felesleges yen-nel, vegyetek tőlük CD-t, kazettát, pólót, meg ilyenek.

Malegoat

A Malegoat talán a lista legismertebb zenekara, akikről a zsáner rajongói már egészen biztosan hallottak, éppen ezért a kattintásvadász cím tutira nem állja meg a helyét, de annyi baj legyen.

A tokiói brigád több amerikai válogatáson is szerepelt már, lemezeiket pedig az Államokban több kis kiadó is felkarolta. Matekos midwest emo a feszes, belevaló fajtából, erős, punkosan húzás energiával. A stílusra jellemzően gyenge keverésről pedig feledkezz meg, az anyagaik kurvára zseniálisan szólnak!

Facebookon, Bandcampen, és a saját weboldalukon is találtok tőlük hallgatni valót.

The Roofdogs

Gördeszkázó, tornacipős sráccal indít a The Roofdogs klipje, kiválóan megágyazva annak, amit a felvezetés után fogunk hallani. Kissé olyan ez, mint egy leegyszerűsített, indie-s Snowing, egy borzasztó hangú énekessel megáldva, aki csak még inkább érdekessé teszi a produkciót.

Vitatkozhatnánk persze azon, hogy mennyire lóg ki a sorból a The Roofdogs zenéje. A korábban bemutatott bandákkal ellentétben ugyanis inkább valamiféle indie / punk rock / powerpop dolognak mondható ez, mintsem vegytiszta emo-nak. Azonban a keserédesen dallamos riffeknek és az énekstílusnak köszönhetően én mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül azt mondanám, hogy bassza fasz, bőven belefér.

Youtube mellett a japán zenekarok körében valamiért nagyon menő Twitteren, Tumblren, Soundcloudon, és Bandcampen tudjátok megtalálni őket.

Didsmileat

Ez a zenekar az abszolút kedvencem a lista rendkívül szűk, kevésbé szerteágazó felhozatalát tekintve. Nem csak azért, mert annyira underground, hogy még egy rendes kislemezük sincs, hanem azért is, mert valami elképesztően energikus az, amit ezek az Akitaa városából származó elmebetegek csinálnak.

A Didsmileat zenéje nagyjából olyan, mintha a Midwest Pen Pals és a Crimpshrine tagjai egy súlyos házibuli során szénné spurizták volna magukat és megalapították volna a világ leggyorsabb zenét játszó emo bandáját.

Egyértelműen a nyers, mégis dallamos east bay-i punk felől közelíti meg a zsánert, és az eredmény valami olyasmi, ami simán indulhatott volna a Gilman Street 924-ből.

Egyébként az elején hazudtam, mikor azt állítottam, hogy nincs épkézláb kislemezük, ugyanis létezik egy két számos, Sad Vacation címre keresztelt EP, amit a srácok 2015-ben dobtak ki CD-R formátumban. Legnagyobb bánatomra azonban ebbe sehol sem tudtam belehallgatni. Éppen ezért maradtak a Youtubeon és Soundcloud profiljukon fellelhető, élő felvételek.

Ja, természetesen a japán bandák többségéhez hasonlóan nekik is van Twitter és Tumblr oldaluk is, ha jól olvasod legalább a kanákat, akkor talán kihámozhatsz belőlük némi hasznos információt. Ha nem, akkor Instán is nézegetheted a képeiket, aránylag gyakran posztolnak a zenekar szempontjából teljesen irreleváns tartalmakat.

Dear Student

Több szempontból is különlegesnek számít a Dear Student zenekar, mármint eme lista tekintetében. Hangzásukat tekintve ugyanis sokkal inkább a lassan hömpölygő, melankolikus muzsikát játszó bandák vonalába tartoznak. A három tokiói lány olyan neveket idéz, mint a Sunny Day Real Estate, az American Football, az Empire! Empire! (I Was A Lonely Estate), de természetesen meg kell említenünk a Football Etc. nevű brigádot is, akik olyannyira hatottak a Dear Student zenéjére, hogy még a nevüket is egy daluk kezdősorából (Dream Big) kölcsönözték.

Az együttes szép csendben, mondhatni fű alatt egy EP-t és egy nagylemezt is készített megalakulása óta, melyek egy langyos nyáresti órákon pedig egy cigaretta, meg egy jó pohár bor mellett abszolút képesek arra, hogy elvarázsolják és rabul ejtsék az olyan, szentimentális, plátói szerelemre hajlamos szerencsétlenek szívét, mint jómagam.

Falls

Elszállós indie, melankolikus pop-punk, és csilingelős gitárokra építkező emo, cseppet sem unalmas, energikus egyvelege. A Falls újabb anyagai az Iron Chic és a RVIVR által képviselt vonalhoz hasonlóan melodikusak és húzósak egyben, míg a korábbi felvételeket inkább a magányos vasárnap délutánokra ajánlott, magunkba fordulós lebegés jellemzi.

A srácok a korábban bemutatott projektek egy részével ellentétben nem ragadtak le egy jól bevált séma koppintása és tökéletesítése mellett, sokkal összetettebb, több forrásból építkező zenét játszanak. Ha kell, andalítóan depresszív módon csilingel a Fender Stratocaster, ha pedig arra van szükség, keményen odalépnek, és simán ütősebben tolják el a Sport-tól a Saint Louis, 1904-et, mint az egyébként zseniális eredeti előadó.

A felkelő nap országának legtöbb emo bandájához hasonlóan magasról tesznek a Facebookra, ellenben Twitteren és Tumblren legtöbb testvérükhöz hasonlóan megtalálhatók, lemezeiket pedig bagó pénzért tölthetitek a Bandcampről.

I Have a Hurt

Leginkább a Deep Elm Records zenekarai, és a korai Hot Water Music jutott eszembe erről a tokiói brigádról, akik első nagylemezüket 2017-ben Deep Slumber címen jelentették meg. Az I Have a Hurt főként azoknak ajánlott, akiknek a tiszta, csilingelős midwest és math rock témák már a könyökükön jönnek ki, azonban mégsem vágynak a túlzottan nyers és agresszív post-hardcore hangzásra.

Semmit nem tudok róluk azon kívül, hogy van egy hivatalos oldaluk, és mint az sejthető, Twitteren is eléggé aktívan tolják a kontentet. De már csak a bájosan elbaszott nevük miatt sem tudok mást tenni, mint szeretni őket.

Nos, a listát akár további harminc oldalon keresztül is folytathatnánk, azonban első elégedjünk meg azzal, hogy megkapargattuk a jéghegy csúcsát.

Hamarosan folytatjuk, a végére pedig bónuszként álljon itt a skinhead agresszorokból szomorúfiúkká átvedlett Eastern Youth egy klipje. Kizárólag azért, hogy tudjátok, nincs még egy ország a világon, ahol létezhet zenekar, akik az OI!-t és a sírós alter-punkot is képesek úgy nyomni egyszerre, hogy az kurva jó legyen.

じゃあまたね